A fény és az árnyék az építészet hangszórói
Lucien Hervé

"Mi lehetne titokzatosabb a világosságnál?... Mi veszélyesebb, mint a fény és árny eloszlása a perceken és az embereken?" Paul Valery "Eupolinosz vagy az építész" című művét Lucien Hervé ollóval szétvagdosta, majd az egyes mondatokat saját, építészeti remekekről készült fényképeivel illusztrálta. A citátum így összekötötte például a párizsi UNESCO palota kertjét Diocletianus palotájával, a Cisztercita apátságot (Thoronet, XII. sz.) Le Corbusier boulogne-i lakásának részletével... Lucien Hervé nem önkényeskedik Valery szövegével. Törvényt keres - a fényképben is egyenértékűt. Párbeszédet folytat múlttal a jelenről, jelennel a múltról. Én pedig vele, a világhírű magyar származású művésszel. Gropius, Breuer, Nervi, Niemeyer, de mindenekelőtt Le Corbusier munkatársával.

Dárdai Zsuzsa: - Művészi pályafutásod, ha a festészeti előzményeket is figyelembe vesszük, több mint ötven évet ölel fel. Mely élettörténések alakították intellektuális fejlődésedet?

Lucien Hervé: - Az ember mindent felszív. Gimnazistaként zenésznek készültem, napi öt órán át zongoráztam. Ahhoz, hogy a zenét megérthessem, meg tudjam ítélni, mi a jó és mi a rossz, nagyon sok filozófiát olvastam: Herakleitoszt, Schopenhauert, Nietzschét, Shakespeare-t, Gorkíjt. Nem fogadtam el azt a kanti meghatározást, mi szerint, szép az, ami érdek nélkül tetszik. Mélyebb, modernebb válasz után kutattam. Ugyanakkor sok, tisztán morális dologra a sport tanított meg, hosszú ideig birkóztam. Az életem egy nehéz szakaszában -miután megszöktem a német hadifogságból- a francia hegyekben dolgoztam, több ezer méter magasan. Heti két alkalommal ellenőriztem a vízesések melletti erőműveket. Amikor leesett a hó, nagy volt a lavinaveszély. Ha jobbra néztem, szakadék szédített, ha balra a Mont Blanctól a Dolomitokig csodálatos panoráma tárult elém. Egész életemben ezt a kettősséget: a félelem és csodálat egyidejű megjelenítését kívántam elérni a festményeimben és a fényképeimben. Erősen hatott rám Picasso, ugyanakkor Rembrandt rajongója voltam, csodáltam, ahogy egyetlen szemvillanásban kifejezi a lényeget, miközben az arc többi részét árnyékban hagyja. Az első építészeti élményem az Eiffel-torony volt. Izgatott Eiffelnek az a gondolata, amit l887-ben, két évvel a torony megépítése előtt, egy sajtókonferencián - ahol erősen támadták- így fogalmazott meg: "Valami, ami az ész alapján jön létre, nem lehet csúnya." Egyetértek vele. A ráció számomra is mindig jelentős volt. Ugyanakkor élt bennem az irracionalizmus is, hiszen például maga a fényképészet is merő irracionalizmus! Az adott pillanattól függ, a fénytől, a pillanattól, a meglátástól, vagyis a véletlen éppen olyan fontos szerepet játszik benne, mint a teljesen megfontolt dolgok.

DZs:-Tehát elfogadod a véletlen létezését?

LH:- Annyira elfogadom, mint Demokritosz az V. sz. elején. Mit is mond? "A világon minden véletlen és szükségszerű."

DZs:- Így, külön-külön?

LH:- Igen.

DZs:- Vajon ilyen véletlennek köszönhető találkozásod Le Corbusier-val?

LH:- Miután a festészetből nem tudtam megélni, 47-ben elszegődtem egy újsághoz, mint fotós és újságíró. Csak művészeti problémákkal foglalkoztam. Munkám során egy alkalommal szembetaláltam magam Le Corbusier egyik tömbházával, az Unité d'Habitation-nal. Elszédültem a látványtól! Mint aki megháborodott, úgy ugráltam föl-le tizennyolc emelet magasságában, pedig a lépcsők még nem készültek el. A hatszázötven felvételt elküldtem Le Corbusier-nek. Két nap múlva levelet kaptam tőle, amelyben ez állt: "Gratulálok,, magának építész lelke van." Arra kért, keressem fel. Már másnap reggel fogadott, az egész délelőttöt átbeszélgettük. Ettől a naptól kezdve, tizenhat éven keresztül, Le Corbusier l965-ben bekövetkezett tragikus haláláig együtt dogoztam vele.

DZs: - Rodcsenko építészeti fotóin szinte mindig jelen van az ember, a te fotóidról azonban gyakorta hiányzik.

LH: - Ha az architektúrához, mint stílisztikai folyamathoz közelítek kizárom a képből az embereket: magát az épületet akarom kifejezni. (Ezt az eljárást én vezettem be a fényképészetbe, sokon orraltak is rám érte.) Ha azonban az építés folyamatát ábrázolom, minden esetben bemutatom azokat az embereket, akik az építészen kívül részt vesznek a munkában, maltert cipelnek, vizet hordanak. Hiszen ők is részesei a készülő műnek, mint, ahogy a környezet is. Amikor Le Corbusier-vel kezdtem dolgozni, fogalmam sem volt arról, milyen a jó, modern építészet. Ennek ellenére megpróbáltam kifejezni azt a gondolatkört, amelyről úgy éreztem az övé lehet. Később komoly tanulási folyamatba kezdtem, elolvastam az összes írását. Így jutottam el egy olyan tudásszinthez, aminek birtokában immár harminc éve vizsgáztatok építészhallgatókat. Minden előírt hangot le kell tudni játszani, azon belül aztán lehet színt adni. Amikor egy árnyékot feketévé teszek, az nem csak azért történik, hogy szebb legyen a kép, hanem azért, mert így akarom kifejezni a lényeget. Le Corbusier a cisztercita kolostorokról készült könyvem előszavában azt írta: "a fény és az árnyék az építészet hangszórói." Amikor én fekete-fehérben gondolkodom, az nem jelenti azt, hogy megszüntetem a szürke játékát. A szürke akkor értelmezhető igazán, ha a fekete és a fehér tiszta marad. A legnagyobb kontraszt hozza ki a nüanszokat.

DZs: - Miben látod Le Corbusier épületeinek lényegét?

LH: - Egy látogatásom alkalmából megmutatta első festményét l918-ból, amely egy kis kandallót ábrázol. Ez a kép, méreteihez képest (1,20 m) monumentális hatást keltett. Megjegyzésemre így válaszolt: "Ha tudná mennyire agyonnyom a Panthenón emléke!". Le Corbusier-nek nincs két azonos problémával foglalkozó épülete, mind más és más.

DZs: - Néhány évvel ezelőtt, a Párizs környéki XVII. századi építészetről szerettél volna könyvet írni.

LH: - Nagyon foglalkoztatnak a XVII. századi építészet klasszikus formái, amelyekben a legtöbb ember, tévesen csak szimmetriát lát. Épppen azt akarom bemutatni, hogy minden szimmetria szétbomlik a mozgás által. A szem mozgása által, az emberek járása miatt, a fénykép ezt jól kimutatja. Például egy dór görög templom szimmetriája "hazug", mert azon alapul, hogy a szem kiegyenlíti az oszlopok közötti távolságok egyenetlenségét. A csodás aszimmetria olyan szimmetriát sugall, ami nem létezik. Erősen vonz a XVII. század kettőssége, amelyben benne van Descartes, Corneille, Racine, de benne van Moliere is. Ez a század sok tekintetben hasonlít a mi századunkhoz. Hihetetlen nagy a mozgás. Ugyanakkor milyen rossz volt a közbiztonság! Az ajtók olyan kicsik voltak, hogy a tolvajok könnyedén besurranhattak -rajta. A házakon felül volt egy kis erkély, onnan kukucskáltak ki, amikor becsöngettek. Ez már a XVI században elkezdődött, Villon írásaiban is tükröződik. Azt amit most Párizsban Denfert-Rochereau-nak hívnak, ezt a diáknegyeden túli részt D' Enfer-nek, pokolnak hívták, életveszélyes volt oda bemenni.

DZs: - Posztmodern építészet?

LH: -Többnyire nem érdekelnek a posztmodern épületek, ritkán találok közöttük jót. Helytelennek tartom azt az elképzelést, amely szerint az építő ember a külsőből kiindulva jut belülre. Szerintem a belső erő hat kifelé, s hozza létre a külső szépséget.

DZs: - Mit gondolsz, a XXI, század művészete/építészete "fejlettebb" lesz a XX. századénál?

LH: - Az embernek fogalma sincs arról hogy mi lesz! Éppen ez a művészet érdekessége. Attól, hogy megjelenik a számítógépes művészet, sem Rembrandt, sem Picasso nem szűnnek meg azok lenni, akik voltak. Minden kornak megvan a maga kifejezésmódja, fejlődésről szerintem a művészetben nem lehet beszélni. Lorcának van egy csodás mondása: " Álmomban leromboltam a Panthenont, hogy nappal megálmodjam, hogyan tudom újjáépíteni." Sokan kérdezték már tőlem, mi a művészet, de nem tudtam rá válaszolni, megjegyzem nálam okosabbak sem. Eric Satte francia zeneszerző egyszer azt mondta: "Nem tudom miért, de nekem jobban tetszik az, ami tetszik, mint az, ami nem tetszik."

Párizs, 1992. március