Élet az élettelenben
Dárdai Zsuzsa kiállítása a K.A.S. Galériában, 2003.

Tudod, Zsuzsa, minden arra megy, amerre mehet.

"Kicsordul a könnyem, hagyom."

Ha atom lennék, vegyület, só, és lenne képletem, molekulasúlyom, reakcióképes lennék én is.
Mindenfele mennék, minden porcikámmal.
Angströmnyi alkatrészeimmel új irányt keresnék, szárnyasan szerteágaznék, oldódnék, párolognék.
Mégis én lennék.

Mivel nem tudom, hogy ki vagyok, hol vagyok, és miért vagyok, csak szétesek, ázalagként szétúsznak a részeim. Minden porcikámmal, Angströmnyi alkatrészemmel ezer irányba menekülök, csapongok, kutatok, keresem magam. Mégsem lelem a lényegem. Nincs is képletem.

A dendritjeid öntudatlan szivárgása a kövek miniatűr barlangrendszerében, végtelenszer végtelenül elvékonyodva, szertefutva, mégis nyomot hagyva mi mást tesz? Lenni akar, beépülve, ragaszkodva, megtapadva, partjaival nemezelődve együtt lélegezni, ezerévekig fennmaradva.

Tudod Zsuzsa, mi a kő?
Alvó lélek, melynek minden vágya a szabadság. Futva, lebegve élni.
Valón túli álom. Élet az élettelenben.

Ez az első ítélet: az ige. Igen.

Az a képlet, amelyből, íme, ez a néhány kép lett.

"A kiállítás nyílik, hagyom."

Budapest, 2003. január 4.
Erdély Dániel