Érzem, hogy mi soha együtt nem lehetünk
Boldog andalogva soha nem mehetünk
Nem foglak gázlámpás kis utcákban várni
Nem is foglak soha karjaimba zárni.
Mert hiszen közöttünk mély,
nagy szakadék van
Te állsz a glóriás tündöklő magasban
Ott állsz, fejed körül arany dicsfény ragyog
Én meg mosolyodért meghalni kész vagyok
Küszködöm, harcolok szürke földi porban
Szívemben ezernyi dúló fájdalom van.
Hogyha a munkában végleg elfáradok
Felpillantok reád s ismét erős vagyok
Te hű vagy, Te szent vagy,
én meg oh, csapodár
Élvezetek után elmém csapongva jár
Hogyha rád gondolok,
érzem hogy rossz vagyok
Ha a kezem fogod, talán megjavulok.
Pedig, hogy szeretlek
azt meg se mondhatom
Te vagy éjjel nappal minden gondolatom
Szeretsz, vagy mosolyod
mély szánalom csupán?
Mindegy. Azért írok hozzád nap-nap után.

1934. máj. 10.