Dárdainé Haraszthy Mária:
Fiaimnak. Majd, ha egyszer hazatértek.

1944. március tizenkilencedike. Egy dátum, egy nap, olyan, mint a többi, nincs rajta semmi rendkívüli, semmi különös. Felébredünk, a megszokott életmód szerint kezdjük munkánkat, nem sejtjük, hogy ez a nap sorsdöntő fordulatot hozhat életünkbe, családok és egy nemzet életébe. Nem sejtjük, hogy ez a nap orkánszerű dübörgésével tépi és rázza majd a nemzet fáját, s egybeforrt ágait recsegtetve, ropogtatva kergeti és hajtja szét porban, sárban, hóban és vérben azért, hogy a megtépett fát életnedvétől és erejétől megfossza, hogy ellenálló képesség nélkül korhadjon és vesszen el idegen áramlatok fuvalma alatt. Ezen a reggelen indultam el Kőrösmezőre , hogy a Budapest Szállóban elhelyezett háziipari árumat elszámoljam. A megszokott ismerősök közül Csányi fakereskedővel utaztam, aki szokásos humora helyett, halálos komolysággal ült a vonatban. Érdeklődésemre, miért olyan rosszkedvű, bizalmasan súgta fülembe, hogy értesülése szerint a németek megszállták Budapestet. Megrendített a hír, de Kárpátalján sok volt a rémhír, egyelőre ezt is ilyen természetűnek vettem és óvatosságból senkivel sem közöltem.

Munkám után járva, délután betértem Scheibner nyilaskeresztes pártvezető üzletébe is, ahol éppen a legnagyobb hévvel és boldogsággal újságolta a férj, nejének, hogy a németek megszállták az országot, a zsidókérdést jöttek elintézni. (Jelzem az asszony már hónapok óta tanulta, gramafonlemez után a német nyelvet, jól volt informálva, tudta, hogy lesz német megszállás.)

Visszamentem a szállodába, ott az igazgatóék meguzsonnáztattak lakásukban, a megszállásról még mindig nem beszéltem, egyszer csak berohan egy úr, tölttet poharába, koccint, lehajtja, és boldogságtól sugározva mondja: "Itt vannak a németek!" Néztem magam köré, érthetetlenül és némán, nem tudom megérteni, nem fér az agyamba, hogy lehet egy idegen hatalom megszállását örömmel fogadni? Csak annyit kérdeztem, nem érzik-e a nemzet megalázásának szörnyű súlyát? Kimentem az előcsarnokba, figyeltem az embereket: suttogó, kajánul mosolygó arcokat és komoly, dacos tekintető katonatiszteket láttam. Pillanatok alatt izgalmas lett a légkör, a rendőrtanácsos is idegesen jött a szállóba, nekem mennem kellett, a rendőrtiszt rendelkezésemre bocsátotta autóját, utolsó percben értem ki a vonathoz. Beszálltam a sötét fülkébe, az embereknek csak a körvonalait láttam, az előttem lévő padsorban négy úr ült, beszédjük után ítélve mérnökök, és egy politikus. A politikus nem tudott hová lenni a boldogságtól, állandóan beszélt és ujjongott, kezeit tördelve mondta "Jaj de örülök, majd a németek rendet csinálnak Magyarországon, végre lesz új vérkeringés , kérem ez már tarthatatlan volt!". Én sötét magányomban megvetésemet küldtem feléje, a megvetésnek olyan erős sugallatát, mely kell, hogy érintse és perzselje arcát. A megvetés e szörnyű lángja alatt éreztem a kettészakadást, tudtam, hogy a nemzet egysége széthullik, nyílt vagy rejtett pártoskodás, sőt ellenséges érzelmek lobbannak fel magyar és magyar között.

Bántottak, felháborítottak az igazságtalan kijelentések is, mi az, ami tarthatatlan volt eddig Magyarországon? Az, hogy a háború ötödik esztendejében, ebben a világégésben, a sok kisebbségi népek mellett is Európa békés szigetének számítottunk? Egy sziget, melynek lakói nyugodtan hajthatták le a fejüket, mert még az ellenség bombái is kikerülték, egy ország melyben nem voltak merényletek és nem voltak halálbüntetésekkel fenyegető nagy plakátok?

Nem akarok kitérni most belpolitikai dolgokra, rendszerhibákra, az van minálunk is, másutt is bőven, de nem tudom elképzelni, hogy a hitleri rezsim nagyobb boldogságot biztosítana népünknek, hacsak a militarizmusban nem rejlik a boldogság. Jól tudom, hogy ezeknek az ujjongóknak az fáj, hogy fiainkat még nem vitték bele totális háborúba, a Hitler-imádók . Nem tudok megnyugodni, és nem tudom megérteni, miért van egy nemzetnek ezer éves múltja, ha idegen rendcsinálóknak hódol?

Izgalmas, vészjósló napok következtek. Ellenőrizhetetlen hírek keringtek mindenfelé, a rádió hallgatott, nem tudtuk mi van, mi lesz? Engem már megedzett az élet, sírni nehezen tudok, de ezekben a napokban olyan erős volt nemzetem sorsa feletti aggodalmam, hogy folyton sírtam.

Pár nap múlva megtörte a rádió a belpolitikai hírek rendjét, közölte Kállay miniszterelnök lemondását és az új kormánytagok névsorát. Megtudtuk azt is, hogy a németek ejtőernyős gépfegyveres csapatokkal ereszkedtek repülőterünkre, híre járt annak is, hogy Horthy kormányzót őrizetben tartják, hogy Keresztes Fishert elfogták, és hogy Kállay miniszterelnök a török követségre menekült.

A rádióban, újságokban megkezdődött a propagandahadjárat: Kállayt hazaárulónak minősítették, a legtöbb pártot feloszlatták, újságokat, folyóiratokat betiltották, a vezetőállásokban lecserélték a tisztviselőket, lendülettel, hévvel indult meg a munka, az "új, boldogabb Európa" szellemében. Volt egy rétege a társadalomnak, kik elfogult bizalommal várták a beígért nagy csodát: a feketepiac és az árak letörését, a zsidókérdés rendezését, nagyobb magyar erők háborús bevetését, mely gyors győzelemhez segíti Németországot. Az új rezsim hívei - köztük a szálló igazgatója is -, árulónak nevezték Kállayt, megjegyzésemre, hogy pár nappal ezelőtt nem így vélekedett, akkor még együtt áldottuk a kormányt, hogy minden nagyobb bajtól megőrizte Magyarországot, pátoszi hangsúllyal és gesztussal mondta: "Kérem úgy jöhettek be idegen repülőgépek, ahogy akartak és úgy fényképezhettek, ahogy akartak!"

Nem sokkal később megismételtem szavait és visszakérdeztem. "Ki most az áruló? Ellenséges repülőgépek úgy jönnek be, ahogy akarnak, úgy fényképeznek, ahogy akarnak, azzal a különbséggel, hogy úgy is bombáznak, ahogy akarnak!"

Bizony megváltozott minden minálunk, bombazápor hullott magyar városokra, falvakra, családok váltak hajléktalanná, életüket vesztették, a megszokott biztonságot anyagi károk, és pusztulás váltotta fel.

Közben elkezdődött a zsidókérdés rendezése : vasárnap mikor a templomból kijöttem, a községháza tele volt zsidó emberekkel, akkor tudtam meg, hogy meglepetésszerűen szólították fel őket otthonaik elhagyására, a legszükségesebb holmijukat, 50 kilogrammig magukkal vihették. Napokig voltak összegyűjtve az iskolákban, ott átvizsgálták őket, ékszerüket és pénzüket be kellett szolgáltatniuk. A keresztények közül sokan vittek be meleg ennivalót, orvosságot. Az egész eljárás nem volt összeegyeztethető a magyar mentalitással, ezért igen sok jóérzésű ember aggodalommal kísérte az eseményeket.

Rahón, nagyszámban voltak képviselve a németek, sok magas rangú tiszt is megfordult üzletemben, az egyik bizalmasan, de megütközve kérdezte "Mi az, hogy a magyarok nem fogadnak minket szívesen?". Megmondtam neki " Weil Sie sich auf Ungarn von óben herabgelassen haben, só geht man in ein feindes aber nicht in ein Freunderland . ("Mert maguk fentről ereszkedtek le mihozzánk, így ellenséges, de nem barát országba szokás jönni".) Beszéltünk aztán sok mindenről, megmondtam, hogy az, az érzésem, a németek csak azért jöttek Magyarországra, hogy süllyedő hajójukra felvegyenek bennünket. Szemlesütve hallgatta vádjaimat, majd így szólt: "Wenn es gerecht geht só können wier nicht gervinnen" aztán kiegyenesedve felkiáltott : "Aber wier nüssen gervinnen, den soust wahre das leben meiner vielen Kammeraden umsonst verloschen." ("Ha igazságosan mennek a dolgok, akkor nem győzhetünk, de győznünk kell, mert különben az a sok bajtársam hiába esett el".) Sajnáltam szegényt, mint ahogy sok derék emberüket sajnálom, hogy vég nélküli pusztulásba kergetik őket, vajon mikor és hol lesz megállás?

Magyarországon az új fordulat hivatalos kasztokat teremtett, beléptünk a gerincesek és gerinctelenek korszakába. A rádió és újság lázasan működött és megkezdődött a gerincesek harca a gerinctelenek ellen. Aki nem osztotta az új irány elveit és nem tudott egyik napról a másikra behódolni, jellemtelennek , gerinctelenne k, sőt hazaárulónak lett minősítve. A hinta-palinta politika gúnyos szállóigéjét is minden újságban és vezércikkben megtalálhattuk. Ez volt az, az idő, amikor rádiót nem hallgattam, mert hiába kerestem a megszokott állomást, Magyarországot nem találtam. Idegen beállítás, idegen szellem és szív szólt felém, az újság nem érdekelt, előfizetéseimet beszüntettem, mert túlságosan gerinctelennek éreztem magam ahhoz, hogy az új Európa magasztos eszméit átérezzem, magamévá tegyem.

A gerincesek közül voltak, akik újságcikkel akartak meggyőzni engem az új irány helyességéről, de visszautasítottam azzal, hogy már rég megtanultam a sorok közt olvasni. El van veszve az a nép, aki abszolút hitelt ad a betűnek.

Ebben az időben nem volt tanácsos a véleménynyilvánítás, a megfosztott szó jogában mégis egymásra találtak azok, kik lesújtva, aggodalommal kísérték a fejleményeket. Ekkor kezdtem meg füzetem írását, hogy utat adhassak érzéseimnek, mert már nem találtam magamra saját hazámban, legszívesebben bujdosó magyarok módjára éltem volna messze idegenben, ahol talán a hazai levegőt, az éter hullámain át megtisztítva szívhatnám.

Hiába, fogékony még a lelkünk, nem vagyunk hozzáedződve a háborús brutalitásokhoz és a terrorhoz, ezért érezzük magunkat megfosztva mindentől, ami nemes, szép és emberi.

De a lélek, a szív utat keres a felemelkedésre, ösztönösen ellensúlyozni kívánja a nyers erőszakot, amely az elfajult világban uralkodik. A rahói asszonyok megtalálták ezt az utat: meg nem szűnő odaadással dolgoztak fronton küzdő honvédeinkért és bámulatos áldozatkészséggel jártak ki adományaikkal a sebesültvonatokhoz is, hogy a Tatárhágóról érkezett sebesülteknek szeretetet és vigaszt nyújtsanak.

Így múltak el napok, hetek, az érzelmek kavargása, a nemes és a brutális folytonos érintkezése mellett.

A frontról kedvezőtlen hírek érkeztek, de a csodafegyvert és biztos győzelmet sosem hangoztatták erősebben, mint most. A magyarországi puccstól sokat vártak. A "Donau" állomás szemérmetlenül mondta be: "Ezzel a politikai sakkhúzással, Délkelet-Európa tartalékainak bevetésével kedvező fordulathoz jut a hadvezetés." Politikai sakkhúzás. Mi vagy te, nemzetem? Csak egy figura német barátod sakktábláján? Egy bástya, melyet utolsó védelemre használnak fel? Féltelek nemzetem, mi lesz a bástyával, ha a küzdelem során kiesik, és nem lesz mivel visszaváltani állását?

Azt mondják bűn a kishitűség, a győzelemben hinni kell! Istenem add, hogy nekik legyen igazuk, hogy helyes legyen az, az út, amelyen nemzetünk most halad, tévedésemet sosem fogadnám szívesebben, mint ebben az esetben. De a múltból okulva félek, mert amikor sorsdöntő a helyzet, Magyarország egén mindig felbukkannak a mentőcsillagok, most is, mikor Kállayakra lenne szükségünk, jönnek a Sztójai Dömék .

Az orvos tanácsára, május 26-án leutaztam Kolozsvárra , a Hajnal Klinikára , hogy szívemet kissé rendbe hozzam. Kolozsvár a szívemre üdítőleg is hatott, hisz ott, a Nemzeti Színházban gyönyörködhettem fiatalabbik fiam játékában és hallhattam illetékes körök elemző nyilatkozatát egyéniségéről és nagy tehetségéről. A Klinikán vettem ki szobát, hogy teljes nyugalomban lehessek, fiam naponta meglátogatott, néha kisétáltunk a nagy városi parkba, vagy elmentünk együtt színházba, moziba. Így telt el néhány nap, zavartalan nyugalomban, mígnem június 2-án reggel 9 órakor megszólaltak a szirénák. Az óvóhelyen összejött a sok beteg és nyugodtan vártuk a riadó végét, egyszerre csak erős becsapódást hallottunk, a föld is megingott alattunk. Az asszonyok közül sokan elájultak, rohantak az ápolónők vízzel, orvossággal, feszült borzalommal várt és figyelt mindenki. Azzal vigasztaltam magam, hogy talán a mi légelhárítóink működése okozta a megrázkódtatást, de pár percre rá, már hozták is hordágyakon a súlyosabbnál súlyosabb sebesülteket, nem volt kétséges, hogy kint történt valami. A kórház egész személyzete mozgósítva volt, az orvosok maguk vitték hordágyakon a betegeket, az önfeláldozó mentési munkában az orvosi hivatás igazi nagysága csodálatot és hódolatot váltott ki bennem.

Nagy aggodalommal töltött el a gond, hogy fiammal nem történt- e valami? Ugyanolyan aggodalommal lehetet ő is miattam, mert még a riadót le sem fújták, az én Antikám már ott állt mellettem, baj nélkül, sértetlenül. Kimondhatatlanul boldog voltam, és hálás szívvel fordultam a Jó Istenhez.

Riadó után felvonultunk, de nyugalmat a kórház már nem jelentett számomra. Ha kinéztem az udvarra, nem láttam mást, mint sebesülteket szállító kocsikat, vagy hordágyakat, melyen letakart halottakat szállítottak a kórtermekből a hullaházakba. A betegek pánikszerűen hagyták el a klinikát, vidékről szekerekkel jöttek be a súlyos betegekért, egy-egy kórteremben alig maradt két, három ember, helyüket sebesültek foglalták el. Rosszul éreztem magam én is, de gondoltam majdcsak megnyugszom, este azonban kiűzött valami a kórházból és elmentem fiamhoz lakni, hogy a bajban együtt lehessünk. A Klinikára már nem költöztem vissza.

A bombázott helyeket csak néhány nap múlva néztem meg fiammal. Szörnyű volt a pusztítás, melyet az alig húsz perces bombázás idézett elő: négyemeletes házak összedőlve, a vasút környékén egész utcasorok, kis családi házak váltak romhalmazzá, a pályaudvarnak nem maradt egy ép része sem. A Batta vasúti gépgyár üzemképtelenné vált, részben leégett, az Ortopéd Kórház egyik szárnyát szintén telitalálat érte, maga alá temetett sok beteg gyermeket, másik szárnyából egy részt kitépve, szabadon álltak az emeleti kórtermek kis, fehérre festett gyermekágyakkal, műszerszekrényekkel, a romok alatt pedig még kutattak két gyermek után. Az egyik négyemeletes ház óvóhelyének bejárata bedőlt, napokig dolgoztak az emberek kimentésén, már erős hullaszag áradt a romok felől, egész családok pusztultak el, néhány életben maradottat sikerült kimenteni. Megdermedve álltam a pusztítás kíméletlen képe előtt, elkeseredés fogott el azok iránt, akik ezt a pokoli munkát végrehajtották, de még nagyobb elkeseredést éreztem azok iránt, akik ennek a pokoli munkának előidézői voltak, akik kihívták ránk ezt a szörnyű vészt. Vádoltam a koccintókat , a tenyerüket dörgölőket , az ujjongókat, akik mámoros örömmel fogadták a nemzet megalázását és lelkesedéssel kiáltották: "Jött a német rendet csinálni Magyarországon, végre lesz új vérkeringés !" Hát ebben nem is tévedtek, mert vérkeringés az van bőven! Apák, anyák, leányok és kisfiúk vére keringve, összevegyülve, patakokban folyva hull a porba, új vérkeringés ez, ilyenből az ezeréves magyar földnek még eddig nem jutott.

Szomorúság, gyász és nyugtalanság borult az egész városra. A színházakban, melyek eddig telt házzal játszottak, alig volt húsz-harminc ember, ólomsúlyként nehezedett Kolozsvár sokat átélt városára a történelemnek újabb korszaka.

Háromheti ott tartózkodás után búcsút mondtam fiamnak, és pár napra elutaztam idősebbik fiamhoz a Jászságba, hogy kis unokámat megismerhessem.

Mikor a vonat elhagyta a romokban heverő pályaudvart és kivitt bennünket a szabadba, felszabadulás-, és megnyugvásként hatott rám a békés természet.

A vonatban sikerült helyet kapnom, az ablak mellett két német tiszt ült, az egyik mellé kerültem, szemben velem egy harminc év körüli úr ült, aki valami pártember lehetett, mert az egyik utas kérdezte, hogy miért nem jött bizonyos községbe beszédet tartani.

A németekkel tolmácsként kerültem beszélgetésbe, sok érdekes dolgot meséltek Norvégiáról és Franciaországról, ahol hét évig éltem és így közösen ismert helyekre vitt képzeletünk.

Nagyvárad közeledett, ahol újból romok és bombázástól nyitott városrészek fogadtak. Mindig megkönnyebbültem, ha egy-egy ilyen szomorú állomást elhagytunk.

A németek itt szálltak ki, a szemben lévő úrral folytattuk beszélgetésünket. Nagyon megdicsérte német nyelvtudásomat, bizonyára ennek köszönhetem, hogy a gerincesek táborába sorolt és áttért a napi politikára. Régi politikusainkra vonatkozólag nagy szigorral mondta: "Aki nem ért a politikához, az mondjon le!!" Sovány ember volt, de ahogy kihúzta magát, tartásában és öntelt kijelentésében benne volt a meggyőződés, hogy ő mennyivel többet ért az "országrendezéshez", mint például Keresztes Fischer vagy Kállay. A hinta-palinta politikát is nagy megvetéssel illette, és meg volt lepve mikor mondtam: "Ha én politikus volnék és ilyen szörnyű világégésben kétélű politikával egyensúlyban tarthatnám országomat, én is hinta-palintáznék, sőt szent kötelességemnek tartanám, hogy azt csináljam, különösen most, mikor háborúba sodródtunk olyan féltől, kinek győzelmi kilátásai igen bizonytalanok. A diplomatikus válasz, kétélű válasz, és erre a politikai életben mindig nagy szükség van, mert nagy a tét, sok forog kockán. Politikusnak lenni könnyű, de diplomatának lenni nehéz, és szerintem, mondjon le az a politikáról, aki nem ért a diplomáciához!."

Megilletődve hallgatott végig és mondta: "Nagyságos Asszony nem lesz szimpatikus, ha így beszél."

Kérdeztem, miért? "Gerincesebb és szimpatikusabb volnék magának, ha német nyelvtudásomat kihasználva beiratkoznék a Deutsch-Bundba és kihasználnám ennek a politikai érának minden gyümölcsét és előnyeit?"

Erre azt felelte: "Kérem, hisz nem azt mondtam, de itt egy új Európa felépítéséről van szó, és arról, hogy Kállay áruló volt." Nyugodtan válaszoltam: "Lehet, hogy áruló volt és elárulta az új Európát, de nem az ezeréves Magyarországot."
Erre végképp haragra lobbant " párt nerem " és kezével lemondóan legyintve mondta: "Mi ezt a generációt már úgysem akarjuk megnyerni magunknak, nekünk az ifjúság, az új generáció kell egy új világ megteremtéséhez.".
Nyomatékosan csak annyit válaszoltam: "Én mindenesetre a negyvennyolcas szabadságharc szellemében nevelkedtem." És ezzel befejeztük a vitánkat, a régi és új világ válaszfala közénk állt, nem volt már mit mondanunk egymásnak, kiszállásnál is csak egy hideg fejbólintással illetett az új világ embere, ki szentül meg volt győződve arról, hogy ő a nagyobb hazafi és igazabb magyar.

És a vonat vitt tovább, fiatal akácerdők, nádas-mocsarak, békés falusi tájak mellett, a tanyavilág szétszórt, vakítóan fehérre meszelt házai úgy hatottak, mint békelobogók a harcmezőkön, tiszteletet és kíméletet parancsolva az ellenségnek.

A természet tiszta világa lelki nyugalommal töltött el, de békés elmerülésemet csakhamar megzavarta az egyik állomáson látott kép: hosszú tehervonat állt itt és a leplombált marhavagonok szellőztető rácsai mögül a bizonytalanságba indított zsidók szomorú és kérdő tekintete meredt felém. Hogy kinek, mi volt a bűne, mit vétett nem kérdi senki, hogy kinek mi volt az érdeme, mi jót tett azt sem kérdi senki: az új Európa ítélőszéke kárhozatra ítélte őket és ez elég ahhoz, hogy emberi jogaiktól megfosztva, megszűnjenek, mint szabad emberek, mint emberek létezni. Szégyenpír borítja arcomat, úgy érzem, felelős vagyok én is azért, ami itt történik. Krisztus megbocsátást, szeretetet és békét hirdetett, az Ő harca, az Ő új világa lelki magaslatra emelte az embereket. Európa új világa pedig a bosszú, a gyűlölködés vad örvényébe taszítja az emberiséget, és jaj annak, aki a részvétnek hangját megpendíti.

A vonat belevitt a sötét éjszakába, körülöttem csend, szundikáló emberek, már jó éjfélre járt az idő, mikor gondolataimból szabadulva becsukódtak szemeim. Reggel értünk Szolnokra, itt újból romok, lekaszált házsorok, a német barakkok eltűntek, részben leégtek, rengeteg ember lelte itt is halálát.

Újszászon kószáltam, begyalogoltam a postára, és telefonáltam Jászalsószentgyörgyre autóért, majd a resti árnyas lugasában a falu csendjére hangolódva, nyugodtan vártam kocsimra. Hirtelen megkondultak a falu harangjai, riadót jeleztek, az állomásról mennem kellett. Futottam az állomás közeléből sok más emberrel együtt, közeledtek az angol bombázók, nagyon védtelenül éreztem magam az alföldi pusztaságban, sehol egy erdő, egy rejtekhely... A riadó hosszú volt, és bizonytalannak látszott, hogy ilyenkor bejön-e a rendelt autó, az egyedüli és legelső jármű egy üres tejeskannákkal megrakott szekér volt, erre felkéredzkedtem és a tikkasztó déli hőségben egykedvű döcögéssel elindultunk. A tejeskannák zörögtek, hol a derekammal, hol a vállammal kellett felfognom, hogy a kocsiról rám ne guruljanak. Kocsisom elaludt, ostorát elejtette, gyeplőt nem fogott, hisz lova jól ismerte a járást, naponta kétszer jött-ment ezen az úton.

Békésen tűrtem kényelmetlen helyzetemet, de azért örültem, mikor kétórás rázkódás után talpra állhattam, és megérkeztem menyemhez, ki boldogan és büszkén mutatta be első unokámat, a négyhónapos Béluskát .

Boldog sajnálkozással néztem az apró emberpalántát, amint kis karját forgatja, kövér lábacskáival rugdalódzik, szájacskáját csücsöríti, mely néha csak akkora, mint egy gyöngykagyló, de ha rákezd a sírásra, akkora lesz, mint egy harcsa szája, mely mindent bekapna, mindent elnyelne. Fölemelem, törékeny kis teste hozzám simul és átjár a boldogság, hogy unokám van, nagymama lettem.

Pista fiamat nem találtam otthon, Halason, a páncélosoknál zászlós. Anci, a kis menyem sürgönyözte, hogy itt vagyok, erre fiam biciklire ült és megérkezett másnap délután. Olyan boldog voltam, mikor hosszabb idő után viszontláthattam Pityumat! Ezek az életnek boldog percei, melyek kárpótolják az embert hosszú évek küzdelmeiért és gondjaiért. Sajnos csak pár órára jöhetett, így hát az örömbe csakhamar belevegyült a búcsúzás fájdalma. Két napot töltöttem Szentgyörgyön, azt is leginkább a gyermekkocsi mellett, nem érdekelt semmi jobban, mint a kis unokám.

Visszafelé az utazás hosszadalmas, fáradságos és riadók által szabdalt volt. Mikor Máramaros szigetet elhagytuk, és Rahó felé vitt utunk, éreztem, mennyi védelmet nyújt Kárpátaljának ez a gyönyörű vidéke, szeszélyes kanyarokkal gazdag szűk völgye, mintha egy jól megépített, mélyen leásott futóárokban haladna a vonat, melyet fákkal, bokrokkal borított hatalmas oldalfalak védenek bombázások, légnyomás és repeszdarabok ellen.

Megérkeztem. Odahaza örömmel üdvözöltek ismerőseim, mert már az a hír járta, hogy valószínűleg a kolozsvári bombázások áldozata lettem. Nagynéném is örült hazatértemnek és meglepett kíváncsisággal nézegette egy kis ládika élő tartalmát - az apró baromfit, melyet a Jászságból magammal hoztam.

Reggelre betértem az üzletbe, hőséges Annuskám, a szép kis Valival, jó eredménnyel dolgoztak és ragyogó arccal referáltak mindenről.

Jól esett nekem is beállni megszokott munkakörömbe; a napok így munka közben rohamosan szaladtak, utazásom által elmaradt levelezésemet már alig tudtam pótolni. Azon kívül még egy nagy munkára is vállalkoztam, indítványomra a Mausz , azaz rahói asszonyokkal elhatároztuk, hogy szeretetküldeményt küldünk ki a Tatárhágóná l küzdő rahói 13-as és 3-as hegyivadászainknak. Az elhatározást nemes tett követte, a front és az otthon egybeforrt és a Kárpátoknak északkeleti végvárában, ebben a kis hegyi városkában, lázas iramban indult meg a gyűjtés. A nehéz idők ellenére is annyi anyagot hordtak össze derék asszonyaink és leányaink, hogy az egyik nagy rahói péküzem, két napra leállította a munkáját, és rendelkezésünkre bocsátotta üzemét, tüzelővel és személyzetével együtt, a cukrász pedig lezárta üzemét és ott gyúrt és sütött két nap és egy éjszakán át a lelkes asszonysereggel együtt.

Kialakult a "csomagoló osztály" is, ládákba került a sütemény és miközben raktuk, az egyik kislány szíve is beleszólt: "Ez lesz Pistáé, ez Béláé, ezt kapja Feri, azt Lacika". Szegénykém, akinek legszívesebben küldött volna, már nem élt, első volt a hősi halottak sorában az ő kis zászlós ideálja... Mikor készen volt a nagy munka, két kincstári kocsira raktuk a negyven láda süteményt, a huszonötezer darab cigarettát, és a bort. Három mausz asszony és két tiszt elkísérte a küldeményt, melyet nem egy szegény család áldozatos adományából hoztunk össze.

A 13-as vadászoknak átadták a küldeményeket, a 3-as hegyiekről azonban nem tudták biztosan, hogy harc közben hol, merre vannak, de két hét múlva köszönőlevelet kaptunk a század parancsnokától, írta, milyen boldoggá tettük a fiúkat, nagyon jól esett nekik, hogy gondolnak rájuk, hogy "üzent az otthon".

Július hónapjába léptünk, színész fiam most kapja ki szabadságát, nap-nap után szívdobogva várom érkezését, július 8-án végre megérkezett Antikám, azzal az elhatározással, hogy szabadsága alatt pár kilót magára vesz. Igyekeztem is beszerezni mindent, hogy jól tarthassuk fiacskámat, olyan jó volt dédelgetni, simogatni azt a nagy 24 éves gyermeket, ki jóleső belső mosollyal úgy nézett le rám, mintha ő volna a felnőtt, és én a gyermek. Érkezésével élénkebb és vidámabb lett a ház, beköltözött a családi életnek egy melegítő boldogító sugara.

Büszkén néztem szép, vállas fiamat, ki lélekben olyan romlatlan, olyan üde, hogy erényeit és szívjóságát feljebbvalói és kollegái is nagyra becsülték. Igazgatói nem egyszer hangoztatták, hogy nemcsak tehetségileg, hanem egyénileg is szeretetreméltó, de kollegái is szeretettel vették körül a társulat legfiatalabb tagját, Tikát.

Én mint anya, annyit mondhatok, hogy Antit hazugságon még gyerekkorában sem értem, haragudni rá nem tudtam, mert ha rosszat tett, összekulcsolta a kezét, arcát, tekintetét a félelem és bűnbánatnak olyan mély és igaz átélésével fordította felém, hogy felemelt kezem tehetetlenül esett vissza, azzal a megjegyzéssel: "Jól van jól, nem bántalak, te kis színész". Ki sejtette, ki hitte volna akkor, hogy belőle valóban az is lesz? Pedig már akkor benne élt tehetsége, mert szerepét nagyszerűen adta, sosem felejtem el az örömtől hirtelen mélységes bánatba átváltozott arcát, mellyel mindig legyőzött.

Nagyon szerették fiaim Rahót. Anti lejárt reggelenként a Tiszára fürödni és tornázni, néha a virgonc Bodrit is magával vitte, egy pár ruszin gyermek a kerítésnél kandikált kifelé, várták nagy barátjukat, ki szívesen elbeszélgetett velük, és cukrot vagy egy kis pénzt adott nekik, nagyon szerette a gyermekeket és a gyermekek is, szerették őt.

Anti elhatározása, hogy hízni akar, sikerült. Minden nap egy pár dekával jobban nézett ki. Fanni néném igyekezett is a kedvenc ételekkel előjönni. Anti nagyon jól érezte magát, sokszor mondta, hogy a Bretagne-ban töltött tengerparti nyár óta ez a legkedvesebb nyara. Sokat tett-vett a ház körül, a virágokat felfutatta, baromfit etetett, pincéinkből kocsiszámra lapátolta fel a földet, de szórakozásban sem volt hiány, megnéztünk minden filmet, előadást, Sönyei Laci főhadnagy, Tompa Nóra segítségével sikeres előadást rendezett, a honvédok javára. A sebesültvonatokhoz is kijártunk, Anti is segített a szétosztásban. A sebesült vonatok látogatása után Anti mindig szomorú, és levert volt, fájt neki az a sok nyomorúság és szenvedés, amit egy-egy ilyen vonat elárult, és nem egyszer mondta, a szörnyű sebesültek láttán, hogy az emberiség legnagyobb szégyene és bűne, a háború.

Meghatotta fiamat cukrászunk áldozatkészsége is, aki nem egy esetben zsúfolásig megtelt üzletében üres asztalok mellett hagyta vendégeit és a szemük láttára küldött ki a vonathoz négy-öt tál süteményt - ki mert volna ilyen esetben zúgolódni, hogy nem lett kiszolgálva? Nagyon sok asszonyt és honleányt sorolhatnék fel, akik hangtalanul, minden feltűnés nélkül állhatatos áldozatkészségükkel szereztek örök érdemeket a haza és felebaráti szeretet terén.

Levél érkezett nagyobbik fiamtól, Pityukámtól, írja, hogy háromévi szolgálat után végre leszerelt, és első dolga lesz ellátogatni Rahóra. Kimondhatatlanul nagy volt az öröm, hogy végre ismét együtt lehetünk. Anti türelmetlenül várta Pista bátyját, kivel olyan jól megértették egymást, nem emlékszem az életben egy esetre sem, hogy ez a két testvér összeveszett volna, hogy igazságot vagy rendet kellett volna köztük teremtenem. Nagyon szerették egymást, és ha együtt lehettek nem érdekelte őket sem barát, sem rokon.

Mulattam egyszer egy kilesett beszédjükön; amikor Pista asszonyválasztás előtt, néhány számításba jöhető lányt felsorolt, Anti az egyiken megütközve mondta: "Nem, Pista őt nem vesszük el." Egymás iránti önzetlenséget árult el az a jelent is, amikor most, a háború alatt inget kaptak Annuska nővéremtől karácsonyra. Az egyik ing határozottan szebb volt, mint a másik, egyformát már nem lehetett kapni, a választás elsősége, mint szokás, Pistára, az idősebbikre esett. Láttam amint Antit odahívja és mondja: "Anti, ha te volnál az idősebb, melyiket választanád?" Anti őszintén a szebbikre mutatott, Pityu erre átadta neki a szebb inget, a silányabbat pedig megtartotta magának.

Szegény gyermekeim! Szerencsétlen házasságom miatt kikerültem a küzdelem nehéz világába, a másfél éves Antival és a három és féléves Pistivel. A létért való harc erősen lekötött, így a fiaim gyermekkora és az otthon nem volt az, ami lehetett volna egy boldog házasságban. Egymásrautaltságunkat sokszor érezték, talán ez tette őket olyan ragaszkodóvá, szinte elválaszthatatlanná. El lehet képzelni ilyen érzelmek mellett, mit jelentett mindkettőjüknek az, hogy évek múltán édesanyjuk mellett legalább két-három hetet együtt tölthetnek.

Pista érkezése már esedékessé vált, és Anti esténként kijárt a vonathoz, mert a pontos érkezést, a rossz postaforgalom miatt még sürgönyileg sem lehetett jelezni; egyelőre Pityu még nem futott be és így minden nap újabb várakozást jelentett.

Augusztus 5-e: a községnek egy kézbesítője bejött üzletembe, gondoltam valami adóívet hoz, nem tévedtem, adóívet hozott, de olyat, melyet egy anyának legnehezebb és legfájóbb kifizetni, egy adóív, mely vér- és életadót kíván, egy adóív, mely olyan, mint egy halálos ítélet.

Remegő kézzel, kuszált betűkkel írom alá az ívet, szívemben sajgó fájdalom, ezer tövisszúrás, és millió anyák sóhajával kérdem, hát oda kell adnom, elragadják tőlem gyermekemet? Kiért annyit küzdöttem, míg emberré lett? Törékeny kis testét pólyázgattam, karom védelmével járni tanítottam, ütéseit, sebeit kötözgettem, jellemét irányítottam, a bűnt vele megutáltattam, Isten iránti tiszteletre gerjesztettem, felebaráti szeretetre, hűségre oktattam, a hazaszeretet lángját benne felkeltettem. És most hív a haza, menni kell, golyózáporba, tüzes fergetegbe, a pusztulás, a megsemmisülés halálmezejére.

Ólmos tagokkal vonszoltam magam a lakásomra és gyanútlanul köszöntő gyermekemnek átadtam a kegyetlen papírdarabot.

Anti szótlanul, némán, férfiasan vette át behívóját, s miközben sírtam, ő halkan dudorászva csomagolt.

Másnap, vasárnap reggel, egy félig átvirrasztott éjszaka után, elkísértem a fiam a vonathoz. Férfias komolysággal, de szomorú tekintettel búcsúzott el tőlem, és olyan mély szánakozással nézte azt a pár, agyongyötört, rokkant katonát, kik a vonatból kiszálltak, mintha csak a saját sorsát látta volna bennük.

A vonat mozgásba jött, még egy ölelés, egy búcsúcsók, az ablakból szomorú, néma integetés és a fiam eltűnt, már nem láttam mást, mint egy fekete füstölgő testet amint szikrákat hányva megy kijelölt útján.

Szívem összeszorul és millió anyák sóhajával, kérdem: "Emberek, mielőtt háborút csináltok, miért nem kérdezitek meg az anyákat?"

Valahol Szolnok és Rahó között két vonat szembetalálkozik egymással, az egyik lefelé halad és abban egy fiatalember szomorúan gondol vissza édesanyjára, az elhagyott otthonra, főleg fáj a szíve és bántja, hogy szeretett Pista bátyjával már nem találkozhatott. Mellényzsebében egy cédula, mely megfosztja szabadságától, és amely viszi, ki tudja, talán végzetes sorsa felé.

A másik vonat felfelé halad és abban egy fiatalember jólesően gondol arra, hogy édesanyját és otthonát hamarosan látni fogja, főleg annak örül, hogy szeretett Anti öccsével találkozni fog. Mellényzsebében egy cédula, mely visszaadja szabadságát és megnyitja előtte az életnek talán boldoguláshoz vezető útját.

Vasárnap éjjel ablakomon kopog valaki, karom még lankadt a búcsúölelés fájdalmától, de most, a szeretet áramától gyújtva újból kitárul és a viszontlátás örömével szívemhez zárom hazatért fiamat.

Pisti tekintete kérdőleg jár körül a szobában, keres valakit, keresi azt, aki ma reggel elment, és aki most valahol a sötét vonatban tűnődik eljövendő sorsa felett.

Pistit nagy csalódás érte, hogy Antit már nem találta otthon, bántotta, hogy pár óra miatt így elkerülték egymást, de a végén a változatlanba beletörődve szomorúan mondta: "Hiába, katonasors."

Anti utáni bánatomat kissé ellensúlyozta az öröm, hogy Pityu itthon van, büszkén néztem ezt a szép vállas fiamat is, ki katonaévei által, komoly férfias erőt és elszántságot fejez ki, úgyhogy határozott védelmet érzek, amikor mellettem van.

Igazi fiús természete volt gyermekkorában is, beszédes, okos, kis csöppség volt, de csavargó természete miatt, mindig mozgósítva volt a ház, egy őrizetlen perc és a kis Pityu eltűnt. Mikor már elemibe járt, a tavasztól mindig féltem, mert akkor Pityukám iskola helyett nem egyszer a tavasz birodalmába vonult, és a tanulás óráit ott töltötte, ahol legsűrűbb a nád, ahol a békák kuruttyolnak, a madarak dalolnak, ahol a halász kiveti a hálóját, a vályogvető gyúrja agyagos földjét, ahol a téglaégető égeti kemencéjét, sőt, nem egyszer, ahol a cigány süti pecsenyéjét. Eső és vihar ellen védelmet sokszor a bajai Duna állomáshoz vezető út hatalmas "titkos fája" nyújtott, mely az idő és villámcsapástól sújtva olyan befogadóképes volt, hogy három ember elfért volna benne.

Pistim bámulatos tájékozódási képességgel rendelkezett (ez a katonaságnál is megnyilvánult) és a logikát mindenben kereste. Nagymaroson, mikor Annuska nővéremnél volt a szünetben, háromszor kelt fel egymás után: első nap hajnalban, második nap virradatkor, harmadik nap, alig pirkadt, amikor kiment az udvarra. Nővérem naponta faggatta, hogy miért kel fel ilyen korán, mit csinál kint , de ő dacos zárkózottsággal csak vállat vont. Harmadik nap, Annuska újból vallatta, akkor mérgesen azt mondta: "Eh, nem is igaz!". "Mi nem igaz, Pityukám?""Azt mondják, ki korán kel, aranyat lel!" Aranykereső Pityukám, milyen csalódás érhette, mikor rájött, hogy a közmondás hazudott, mert ő bizony elég korán kelt és aranyat mégsem lelt.

Mikor a trianoni nyomor kikényszerített külföldre, hogy megnyissam fiaim előtt is az utat, egy talán boldogulást nyújtó ország előtt, akkor 14 éves volt Pityu és a bajai tanítóképző első osztályába járt. Nem emlékszem már teljesen a vers szövegére, amit nekem írt, töredékekben írom csak le, mert verses füzete kint maradt sajnos a többi holmival együtt párizsi lakásomban. 14 éves korában így gondolkodott, a kis csavargó, aranykereső Pityukám:

 

Anyámnak!

1. Óh Anyám, ki a távol rögös útjaid járod

2. Nincsen ott melletted egy igaz barátod

3. Nincsen támaszod, nincsen ki szeret,

4. Csak egy kis szó, mely kézen fog, vezet

 

1. Rögös utad ezzel járod boldogan

2. E röpke szó én jól tudom: Fiam!

3

4.

 

1. Fáradt kezeddel írod leveled,

2. Melytől szívemben annyi jó terem,

3. Anyám! A lelkem szellemszárnyakon

4. Melletted jár göröngyös utadon.

 

1. Megcsókolom szép szemed

2.

3.

4.

 

Felnőtt korában is megmaradt a versírás mellett. Mikor elvégezte Baján a képzőt, kihozattam őt Párizsba, ahol az Alliance-Francaise nyelviskolába járt, két éven át sok benyomást gyűjthetett, hisz Antival, kit már korábban hozattam ki, bebarangolták a várost. Lakásom a Rue Ranelagh-ban , egész közel volt a Bois de Boulogne gyönyörűen gondozott, villákkal, sétányokkal, tavakkal, versenypályákkal ellátott erdejéhez, majdnem naponta jártak oda ki. Az 1937-es nagy nemzetközi világkiállítás, melyben háziiparral részt vettem, és zsűritag is voltam, azon kívül a Bretagne-i tengerparti nyár is bizonyára sok eltörölhetetlen emléket hagyott benne, úgyhogy irodalmi tárgyköre is gazdagodott.

Most, hogy Pityum mellettem van, olvassuk és tárgyaljuk verseit, melyek közül némelyik már megjelent a "Bokrétában" és más folyóiratokban, ezeket is csak író barátja erős biztatására és kérésére közöltette. Mindig csak magának ír, és ha készen van, nem bánja, ha heteken át ott hever íróasztalának egyik sarkában, vagy mint gyűrött papírdarab kerül mellényzsebébe. Felesége, ahol lehet, összeszedi, megmenti és gyűjti verseit, és, ha a Jó Isten békéhez segít bennünket, talán egyszer gazdag anyaggal léphet a világ elé.

Pistim mindössze12 napot tölthetett Rahón, de az olyan meghitt boldogságban telt el, csak az Anti utáni gond ne nehezedett volna úgy mindnyájunkra. Mikor Pisti a vonatnál elbúcsúzott fájt, hogy megint egyedül leszek, de egyben örültem annak, hogy végre megkezdheti kis családjával a fészekrakást, és kiköltözhetnek a tanyai iskolába, melynek békés légköre bizonyára alkalmas lesz a verselésre is.

Az állomásról hazatérve, megint szegényebbnek éreztem magam, nagy űr támadt szívemben, hogy Pityum is itt hagyott. Ilyenkor jó, ha az embernek munkaköre van, mely sokszor parancsolólag lép fel az érzelmekkel szemben, és nem enged sok időt a töprengésre.

Mostanában megint nagyon élénk volt az üzlet, sok katonatiszt járt bent és mielőtt a Tatárhágói frontra mentek volna, talán utolsó üzenetként csomagot küldtek otthoni szeretteiknek.

Anti fiamtól is megérkezett az első lap, útközben írta, de nem valami jó hangulatban ; a második éjszakát marhavagonban töltötte, nem aludt semmit, nem tudja merre viszik, bakancsa nagy és töri a lábát.

Bizony édes kis fiam, még sokszor fogja törni lábadat a bakancs, míg béke lesz és lerúghatod lábadról.

A napokban értesültünk rádió útján, hogy Finnország és Bulgária letette a fegyvert, hogy a túlerővel szemben megakadályozza a további pusztítást és vérontást, és, hogy Románia is fegyverszünetet kért és a küzdelemben Oroszország mellé állt, hogy visszaszerezze Erdélyt. Magyarország, a megszállás miatt elvesztette cselekvési szabadságát, válságos országunk helyzete, a román elszakadás egyszerre új és súlyos problémák elé állította nemzetünket, melynek egysége a megszállás óta megbomlott, teljesen laza.

Vannak rétegek, kik józan mérlegeléssel ítélik meg a helyzetet, és ennek megfelelően józan intézkedéseket sürgetnek, hogy katasztrofális helyzetünkből kikerüljünk. Vannak, akik vak fanatizmussal ragaszkodnak a totális küzdelemhez, és ettől várják a helyzet megmentését. Vannak, akik hazafias idealizmusból, katonai erényekből sürgetik a harcot, és vannak, igen sokan vannak, akik puszta önzésből, biztos állásokban ülve, zsebükben felmentési iratokkal, pozícióért, politikai előnyökért kíméletlen harcot kiáltanak, a némettől átvett: "Harc az utolsó szál emberig" jelszóval.

Budapesten zavargásokról, puccsról, kormányválságról érkeznek hírek. Sztójay Döme, az idegenből jött híres sebészprofesszor, illetékes beleegyezés nélkül végrehajtotta halálos műtétjét; jó mélyen belevágott a nemzet testébe, és most, amikor tisztátalan szerszámaitól gennyesedésbe megy át a seb, segédeire bízva, műtőasztalon hagyja vergődő áldozatát, miközben ő maga biztosabb régiókba vonul.

Szeptember 1-jére megalakult a Lakatos-kormány, a kényszerítő körülmények közt, végső erőfeszítéssel próbálkozik megbirkózni a veszéllyel, melybe belesodródtunk. Már Erdélyben tombol a harc, lángol a csata, székely testvéreink megmentéséért elkeseredett küzdelem folyik. Székelyföldön a Hargita , a Csíki hegyek alján fáradt, agyongyötört menekülők végeláthatatlan sora lepi el az országutakat. Az agyonzsúfolt szekereket kimerült lovak vonszolják, a szekereken gyermekek, aggastyánok, megkínzott tekintető anyák, karjukon síró, nyöszörgő csecsemők, a szekerek mellett csaholva szalad némely házőrző eb, hűségesen kíséri gazdáját a bizonytalanságba, a nyomorba.

A Déli-Kárpátok felől, az ellenség előtt nyitva áll az út, elvesztettük a Kárpátok védelmet nyújtó határait. A "bölcs" határ-megállapítás miatt a Székelyföld, mint valami veszedelmes vakbél nyúlik bele az ezeréves ország testébe, ott az ellenállást mindenfelé bekerítési veszély fenyegeti. Már dél felől, a Nagyalföld is veszélyben van, amúgy is gyászos nemzeti életünkre ezer baj és gond szakadt. A kétségbeesést még növeli az, hogy körülöttünk már mindenki józan megoldáshoz folyamodva letette a fegyvert, de minket a németek bűnös felelőtlenséggel továbbragadnak, hitleri célokért kell tönkremenni országunknak és nincs magyar egység, mely szembeszállna vele.

Eszmeháború áldozata lett országunk. Ha a nemzet -, illetve eszmeháborút szembeállítjuk egymással ellentétet látunk. A nemzeti harc szűkebb és tömör területeken mozog, hatalmát nemzeti erőkre építi, fő mozgatóereje a nemzet léte, élete, nem tesz fel mindent az utolsó lapra, és bukását még 12 óra 5 perc előtt felismeri.

A rezsimharc , nemzeti küzdelem révén indít útra eszmehódító tömeget. Az eszmehódító erő nem ismer sorompókat, gátakat; a légáramlat hullámrezgésében, a betűk tömegözönében, filmen, rádióban, színházban, titkos leadókban, az időnek minden szakában, a térnek mérföldes távolságában tör elő, nemzetközi zónákat teremtve, aláaknázza és megmozgatja a tömegeket. Az eszme hatalmi eszköze a nemzetközi tömeg, mely az eszme győzelmét a nemzeti érdek fölé helyezi, mindent feltesz az utolsó lapra és bukását még 12 óra után 5 perccel sem ismeri el.

A rezsimharc csökönyösebb, makacsabb és veszedelmesebb minden nemzeti harcnál, céljainak eléréséért az eszközt nem válogatja, terrorral, diktatórikus brutalitással tipor el mindent, ami útjában áll, és jaj annak a világnak melyben egy ilyen diktatórikus erő egyeduralomhoz jut.

Van azonban az eszmének más, nemesebb jellegű harca is, mely hozzátartozik az élet évezredes küzdelméhez, a társadalom és nemzetfejlesztés történetéhez, mely, mint egy alkotó mester, nem pusztító erővel, hanem nemes eszközökkel gyúr, simít, farag, idomítja és formálja a világot, hogy azt a kultúra, a jólét és az emberiség közös szolgálatába állítsa. A társadalomfejlődés egyedüli igaz mestere, Urunk, Jézus Krisztus. Ő az, aki az igazi demokráciát, az egyenlőség, a testvériség, a munka és a szegények megbecsülésének erkölcsi igazságait hirdette. Az Ő tana ősrégi, és mindig új marad, egyszerű és mindig fenséges, emberi és mindig igazságos. Az Ő iránya az egyedül járható út és biztos pillér, melyből egy új világ felépülhet. Ha erről bármily új ideológia kedvéért letérünk, inogni, mozogni fog alattunk a föld, nem lesz hova menekülnünk, nem lesz kibe kapaszkodnunk. Bár fölismerné ezt a világ!

Lakásom ablaka előtt este 7 körül katonák gyülekeznek. Székely honvédok ők, néha húszan, harmincan vannak, ablakomat kinyitom, a rádiót felerősítem és az őszi félhomályban szorongó szívvel, feszült figyelemmel hallgatják a híreket, egyik-másik falujának nevét is említi a harctéri jelentés, sopánkodnak, családjukért gondban vannak és mennének haza mind, Erdély védelmére. Sokszor a "Donau" állomást is hallgatják, a bemondó szép magyarsággal, pattogó kiejtéssel beszél a csodafegyverről, mely rövidesen ámulatba ejti a világot, és kedvező döntést hoz, a honvédek bólogatnak és székely bizalmatlansággal a csodavárás terminusát ők is októberre, helyezik, miközben a tömegből többen ösztönös népi megérzéssel Kállay nevét emlegetik, de nem, mint "hazaárulót".

Német katonaság most nem sok van Rahón, mindössze a szikratávírónak egy 8-10 emberből álló legénysége lakik a szomszéd udvarban, ezeknek legnagyobb ura Rudi, egy bécsi őrmester, ki nem sokra tartja katonai rangját, és nem hatalmaskodó természetű. A kis kapun át többször bejöttek hozzánk vízért, sóért, edényért. A ház körüli javításokat velük végeztettem, mert napszámot nem kaptam, nekik meg nem volt pengőjük, és egy kis sörre valót szívesen kerestek. Megkérdeztem egyszer az őrmestert, igaz-e, hogy Lengyelországban gödröt ástak és abba belelőtték a zsidó asszonyokat, gyermekeket és férfiakat? Erre, igazi bécsi flegmával válaszolta: " Ja árual hab ichs selber ksegn e hab a nein kschaut ins Loch die Kerper habn noch só kwaklt wie die Weirmer im Khes" (Igen, egyszer magam láttam, be is néztem a gödörbe, a testek még úgy mozogtak, mint sajtban a kukac"). Rudi maga nem helyeselte az emberpusztításnak ilyen módját, párttag nem volt, de, mint mondta "a nemzeti szocializmus szerint, valahol a zsidóknak is pusztulniuk kell, a keresztények százezrével esnek el a harcmezőn, nem lehet őket magnak itt tartani, hogy még jobban elszaporodjanak." Őrjítő gondolatmenet. A huszadik század keresztes hadjárata, a "hitleri keresztény kultúra", küzdelme a "barbarizmus" ellen! Arra a kérdésemre, hogy mit gondol, mikor fogják végre befejezni ezt a kilátástalannak látszó küzdelmet, azt válaszolta, hogy még nem lehet "Wier brauchen die Ukraine." Őszinte megállapítás, benne van a német háborús célok tömör jelentősége.

Ukrajna kell nekik, világuralom, egy álkeresztény eszme győzelme, és ezért sodordnak bele országokat, népeket a bukás feneketlenségébe, a nyomorúság és romlásnak irtózatába.

Ilyenkor úgy érzem, mintha vihar szántaná át valómat, egy vihar, melynek tüzes fészke megreked szívemben, hogy villámot gyújtva végigszántson azokon, akik ma nemzeti hősöknek mondva magukat, a nemzeti önérzet teljes hiányával elragadtatottan kiáltják: "Fogadjátok szívesen német vendégeinket, kik végre lehetővé tették azt, hogy hazánkban újból érdemes lesz élni."

Saját tehetetlenségemben vergődve kaput szeretnék ilyenkor nyitni és a legborzasztóbbra vállalkozva, beengedni az annyi vérrel és hősi elszántsággal védett hágón azt, akitől félek, rettegek, mert ellenség a neve. Kaput szeretnék ilyenkor nyitni, olyan kapupénz ellenében, mely nemzeti önállóságunkat és létünket biztosítva, segít megtisztítani országunkat az ilyen vendéglátó elemektől és egy olyan szövetségestől, ki megszegte szövetségi hűségét, amikor ránk tört, amikor politikusainkat elfogatta, agyba-főbe verette és saját gigantikus politikáját kényszerítette ránk.

Tépelődő lelkem a kétség és aggodalom nyomása alatt kivezető utat keres, mert sötét veszedelmeket lát, mély szakadékokat, melybe a háború bűnös és véres áradata belesodorja országunkat, hogy vérbe borult vergődések közt megdermessze és tönkretegye.

Olyan kétségbeejtő, olyan baljóslatú minden. Halál, pusztulás, borzadály, végvonaglástól terhes a levegő, már annyi kedves, jó ismerősömről jött gyászhír, mind itt vonulnak el, képzeletem előtt, akik nemrégen egészséges, élettől duzzadva búcsúztak el tőlem, és ma már a megsemmisülés, az enyészet bomlasztó világának vannak kiszolgáltatva.

Már megingott a védelem a Kárpátok határain is, szeptemberben benyomult az orosz a Tatárhágón át szomszédságunkba, Kőrösmezőt kiürítették, már alig 35-40 kilométerre folynak tőlünk a harcok.

A rahói lakosságot vagyonmentési láz fogta el, mindenki viszi, küldi és rejtegeti holmiját, ki áruját, ki aranyait, ezüstjeit, perzsáit, bundáit indítja biztosabbnak vélt tájakra. Csak a ruszin népnek nincs sok menteni valója, a földet nem lehet tönkretenni és egyszerű életviszonyaik között nem gyűjtöttek semmi olyat, amit mi nélkülözhetetlennek és ők fölöslegesnek tartottak. Ilyenkor az ember valahogy úgy érzi, ők az okosabbak, mert nem törik magukat, és nem dolgoznak sokszor egy életen át, egy kellemes, meghitt otthon kiépítéséért, melytől ilyen körülmények között oly nehéz megválni. Most minden lakásban, minden otthonban lekerülnek a textilek, függönyök, hidegen, ridegen, megkopasztva áll itt minden, nincs már ami fölüdítsen és nincs már, aki fölvidítson, mert az emberek maguk is zaklatott idegenséggel érintkeznek egymással. A közigazgatás is kezd megbomlani, az üzletek redőit is lehúzzák, alig van egynéhány nyitva, postaforgalom már alig van. Szeptember közepén kaptam még Anti fiamtól hírt, hogy Muraközön van, Alsódomborún, hol jó dolguk van, most szeptember végén sajnos már táborilapot írt L252 számmal. Drága Pisti fiamat is behívták megint, így egy gondból lett két gond, és két gondból egy kimondhatatlan nagy gond.

Borzasztó, őrjítő, gyermekeket odaadni háborús célok tiszta felismerése és az erőfeszítések eredményébe vetett hite nélkül. Kiért, miért, hisz nem szabadság, nem nemzeti harc ez, mert ha az volna, akkor megérezném és büszkén, áldozatos lelkesedéssel látnám fiaimat harcba menni, de eszmeháború ez, a hitleri eszme győzni akarásának kényszer-háborúja.

És ezt sokan még ma sem akarják felismerni, a háborús világ hazugságaitól megrészegítve, az igazság, a közös eszmények erőforrása nélkül rohan a nemzet pusztulása felé.

Micsoda felelősség az élők és a történelem előtt!

A rahói vasút és országút a háború kitörése óta stratégiai útvonalként százezrével vitte és vonultatta fel a harccsoportok és hadieszközök minden fajtáját. Kürtszó mellett láttunk a határok felé vonulni délceg katonákat, lovas alakulatokat, portól szürke motor- és biciklistákat, fáradt gyalogosokat, tankokat, német csapatokat, munkaszolgálatosakat. A határtól lefelé a lengyelek pánikszerű menekülésben nyitották meg az átvonulás menetét, melyet éveken át sok-sok szomorú és vigasztalan kép követett. Most is, mint már annyiszor, az országút felé irányul figyelmünk, száz és százas vonalban jönnek a határtól munkaszolgálatosak, őrségük alig van, eléggé szabadon járnak úgy, hogy nem volna valami nagy bravúr a szökés. Néhány éjjel és nappal tart a munkaszolgálatosok visszavonulása, utána magyar katonák érkeznek különböző alakulatokból, lovas csapatok agyongyötört emberekkel, girhes, rühes lovakkal, fáradt gyalogosok nehéz felszerelésükkel.

Péter bácsival, a görög katolikus kanonokkal és kis unokájával cigarettát osztottunk az átvonuló honvédoknak, egyszerre csak látjuk, lóháton Nyári alezredest és Mujárd századost, a rahói 3-as hegyiek élén, pár üdvözlő szó után elvonultak, csapatuk pedig hangtalanul, némán menetelt azon a községen át, hol éveken keresztül élénk katonanótaszó mellett vonultak végig.

Mikor láttuk, hogy a rahói 3-as és 13-as hegyiek elhagyták, hosszú időn át hősiesen védett őrhelyüket, nagyon komoly aggodalomba estünk, mert úgy éreztük, hogy, ha a mi biztonságunk közvetlen őrzői elmennek, akkor nekünk sem marad más hátra, mint a menekülés.

Így hát a csomagolás, rejtegetés lázasabb ütemben folyt, mindenki saját magával volt elfoglalva, másokkal már senki nem törődött.

Tanácstalanul álltam itt én is, ha üzletemben, lakásomban körülnéztem, úgy éreztem, nem megyek el, mert nem mehetek el, nem hagyhatom itt otthonomat, hisz már ebben a háborúban elvesztettem egyszer mindenemet: Párizsban maradt gyönyörű szép háziipari üzletem lakással. Bretagne-ban, Perros-Guirec és a Pireneusokban, Lourdes-ban, nyári saison-üzletem. Ott maradt egy idegenbe vetett magyar asszony nehezen felépített egzisztenciája, melynek alapját éveken át küzdelmes akadályok mellett állított fel, s amely most hozta volna meg érett és biztos gyümölcsét.

A háború kitörése Lourdes-ban ért engem, ott töltöttem eredményes munka mellett az egész nyarat. Eladónőmet, férjével és Anti fiammal Perros-Guirec-re küldtem, párizsi üzletemet a nyári hónapokra lezártam, Pisti fiam a párizsi magyar iskolások csoportjával és a tantestülettel Magyarországra, a Balatonra ment.

A háború kitörésekor visszamentünk Párizsba, de ott plakátokon erélyesen szólították fel a lakosságot, hogy a légó-, főleg a gáztámadások lehetősége miatt, mindenki menjen vidékre. Kerületem előjárója kijelentette, hogy mehetünk Magyarországra is, mert bármikor, háború alatt vagy háború után visszajöhetünk. El is jött egy rendőrtiszttel az üzletet és a lakást megnézni, és megígérték, hogy többször utána néznek majd, hogy rendben van-e a távollétem alatt minden.

Megnyugodtam hát, két kis csomagot csináltam, abból az egyiket otthon hagytam, azzal a megjegyzéssel, hogy minek vigyem, hisz rövidesen úgyis visszajövök, de sajnos a budapesti Francia Követség már nem engedett vissza minket, így eladónőmre hagyott otthonomról semmit nem tudok a német hódítás óta.

A háború gyors befejezésének kilátástalansága miatt, nagy gond mellett új egzisztencia után kellett néznem, így kerültem Párizs után Rahóra, ahol a Magyar Háziipari Központ a ruszin háziipar megszervezésével bízott meg.

Nagy energiával láttam munkámnak, a ruszin háziipart évszázados elszigeteltségéből, a Háziipari Központ támogatásával kiemeltem, jó vevőkörömet vendégkönyvem elárulja. Üzletemet már országszerte ismerték, egész éven át, főleg karácsony előtt alig győztük a csomagok küldését, kis országunk minden tájára. Nem volt tehát könnyű újból otthagyni otthonomat, kenyeremet. Nem is tudtam egyelőre másképp határozni, minthogy maradok, de valami, mégis hajtott, ösztökélt a csomagolásra és a kint elhelyezett háziipari anyagok beszerzésére. El is mentem eladónőmmel katonai szekéren a kis hegyi falvakba és Kaszópolyánára , hol igen sok gyapjú és egyéb anyag volt feldolgozás végett munkásnőim közt szétosztva. Ragyogó szép vasárnap regge, a zúgó borkúti patak mentén haladt szekerünk az egy év előtt elkészített, s még csak alig felavatott rahógyetyánligeti katonai műúton, melyet joggal nevezhetünk a magyar útépítés büszkeségének, elkészítésén sok ezer magyar kubikus verejtékezett és sokmillió pengőjébe került hazánknak.

Szomorúan, meredten néztem a sötét hegyeket, a mélyben rohanó Tiszát, a kanyarból előbukkanó községet, hegyeken elszórt házakat, üde völgyeket, legelőket fájdalmas, szomorú búcsúzkodás volt ez az út, melynél szebbet csak a Pireneusokban, a Coutras-ba vezető úton láttam. Valamikor attól az úttól is elbúcsúztam, de az a búcsú könnyed volt, nem volt mély, és bánatos, ez a búcsú fáj, elkeserít, hisz most attól búcsúzom el, ami az enyém, évszázadokon át a mienk volt, vajon lesz-e megint idő, amikor régi dicsfénnyel vesz körül bennünket a Kárpátok büszke koszorúja, vagy hűtlenül, örökre elszakadva tőlünk töviskoszorút fon nemzetünk köré?

Közeli harcok zaja dübörgésszerűen vonul végig a tájon hegy, halom, völgy, erdőben bujkálva kaján gyönyörrel hirdeti, hogy levegőben széttépett testek repülnek vérázott földön, fiúk, apák hörögnek, erőtlen kezükből a puskák kifordulnak, sebesült testükön tankok vonulnak, jajgatás, nyöszörgés, "Anyám, gyerekem, feleségem!". S a hang elül, lassú, tompa morajlással elvonul, majd csend, néma bénító csend, majd a közeli falvakból felverődő emberhangok, gyermeksírás, leánykacagás, ostorcsattogás, kutyaugatás...Élet, élet, világ- és embertragédiákon keresztül is száguldó élet!

Kocsink lassan gördül be a falu határába, ott megpihenünk, ebédelünk, szegény lovaknak is jól eshet már ötórai út után a pihenés, hisz ezer méternél magasabbra vittek bennünket a szerpentinen. Ebben a falucskában nem mindennapi a vendég, már egy egész gyermeksereg vesz körül bennünket, így hát volt kit szétküldeni a falu minden irányába és munkásnőimet, az anyagokkal együtt idehívatni. Másfél órán belül a legtöbb hímzőnőm el is jött, az anyagokat átvettem, búcsúzásképpen a félig kész munkákat is, egész összegben fizettem ki, hímzőfonalakat is osztottam köztük; ők pedig hol egy marék diót, hol pár piros almát, szilvát adogattak nekem és Annuskának.

Őszinte kézszorítással búcsúzom el tőlük, felülünk a kocsira, körülnézek, már majdnem az egész falu népe körül vesz bennünket, asszonyok, leányok sírnak, zokognak, csak úgy gurul munkásnőim könnye, sosem hittem volna, hogy "Ruszinszkóban" így meg fognak siratni engem.

Kocsink elindul még páran kezem után kapnak, jön, jön a tömeg mint búcsúkaraván úgy kísérnek, kocsink után jó darabig követnek, én pedig megígérem, hogy visszajövök hozzájuk bármiképpen is alakul majd a helyzet. Kocsisunk erősebben csap a lovak közé, nekilódulunk s még kendőt lobogtatva búcsút is intünk egymásnak.

Körülöttünk harcok, a gyűlölet és kapzsiság fegyvere pusztít és itt fent, ebben a kis hegyi falucskában, közelebb a jó Istenhez a szeretet és megértés jegyében búcsúzik el magyar a ruszintól, munkaadó a munkásaitól, mi megértjük egymást, mi nem gyűlölködünk, a gyűlölet kazánját mások, és másutt fűtik, de fűtik, addig fűtik, míg darabokra szétrobbantva mindenhova még a legelrejtettebb falucskába is jut egy-egy mérgező szilánkja.

Hazafelé valamivel gyorsabb iramban mennek a lovak, mégis előttünk áll még egypár órás út. Már kezd esteledni és hűvösödni, egy tisztásnál megállunk, katona kocsisunk leszáll, és jó nagy nyaláb szénával tér vissza, lerakja a kocsi aljába, valósággal megágyaz nekünk, mi belefekszünk és így kellemes, kényelmes helyzetben folytatjuk utunkat. Útközben nézek és gyönyörködök a lassan forduló tájban, az alkony múlásában, a holdvilág derengésében, mely szinte túlvilági álomképpé varázsol mindent, az erdők zúgása, a baglyok vijjogása pillanatnyi borzadást vált ki bennem, de most a hold már teljes fényárban lebeg a hegyek gerince fölött és bátorítóan hűségesen követi szekerünk útját.

Este 10 óra volt már mire hazaértünk. Másnap izgalmas hajsza, csomagolás, egyik rémhír a másik után, a körülöttünk lévő falvakat kiürítették, elterjedt a hír, hogy Rahóra is ez a sors vár, mindenki menne, de mivel nincs elég vagon, autó, szekér, a tehergépkocsikért őrült összegeket fizetnének, de már egy vagyonért sem kapni autót. Már kidobolták, hogy szerdán reggel megy az utolsó vonat, mindenki vihet magával amit bír, vagonról tehát szó sincs. Már nincs, se posta, se hivatal, semmi közigazgatás, szolgabíró, jegyző már nincs a községben, az ő holmijuk nem maradt itt, idejében elmenekíttették, dacára annak, hogy a közösséget internálással fenyegették, ha elszállítják holmijukat. Így hát ők mentek és mi maradtunk és most egy-két batyuval mehetünk, utolsó percben.

Borzasztó elkeseredés fogott el, nem tudtam mihez is kezdjek, délután még üzletembe jött egy német őrnagy, de magyarul beszélt. Burgenlandi magyar ember volt, látta a sok csomagot, ládát, elpanaszoltam neki bajomat és kértem, ha lehet, segítsen rajtam, hogy ne kelljen úgy mennem, hogy minden itt marad. Megígérte, hogy beszélni fog a parancsnokával és még estig választ hoz, de hiába vártam, üzletzárásig nem jött vissza. Lakásomra mentem, ott is csomagoltam, de hogy minek, azt nem tudom, hisz úgy sincs mivel elvinni dolgaimat, kétségbeesett hangulatban voltam. Felcsavartam a rádiót, hátha az mond valami vigasztalót, de Pesten mókás nótaestet rendeztek, azt hiszem Lazabárral életemben nem fogok megbékülni, mert akkor amikor legnagyobb gondban voltam, és velem együtt a fél világ, fütyült, bolondozott, röhögött, milyen másképp hatott volna zaklatott lelkemnek egy régi, bűs tárogató, abban legalább benne lett volna a nemzet bánata, tragédiája. és úgy éreztem volna, hogy nemzetem osztozik bánatomban, de így itt álltam tanácstalanul, tehetetlenül , s mintha a világ is kacagott volna bajomon.

Valaki kopogott alakomnál, kinézek, már este 9 az idő, a német őrnagy jött jelenteni, hogy reggel 9-re gépkocsi áll rendelkezésemre és elviisz, egyelőre Husztra, ha akarom, onnan Kassán át Szlovákián keresztül Németországba. Gondoltam magamban, Németországban az olyan embereknek, mint én vagyok nincs mit keresniük, oda semmi szín alatt nem megyek.

Nagyon megköszöntem az őrnagy gondoskodását, igen jól esett, utolsó percben, ez a valóságos csodával határos segítség. Nagyon jól esett, finom lelkületre vallott az őrnagynak az a kijelentése is, hogy ezt a segítséget nekem, édesanyja kedvéért és emlékéért nyújtja, mert édesanyja is magyar asszony volt és háziipara volt Sopronban. így kétszeres hálával fogadtam az ajánlatot, mert nemes érzés sugallatára történt és Isteni gondviselést láttam benne.

A fél éjszakát csomagolással töltöttük, reggelre aztán kocsira raktuk, amit csak lehetett, még a baromfinak is jutott egy nagy láda, liba, kacsa, csirke, mind egy ketrecbe zárva, mint valamikor, egy napos korukban a Jászságból, úgy indultak most is a menekülés útjára, hiába háború van és minden élőlénynek osztoznia kell a nélkülözésben és szenvedésben. Bútorom sajnos mind ott maradt. Nagynéném igyekezett foteljait felrakni, s így, október 11-én, tikkasztó őszi napsütésben, szorongó szívvel, de kényelmes ülésben indultunk el, magunk mögött hagyva Rahó megbomlott, zűrzavaros képét.

A Tisza zúgva, harsogva követi menekülésünk iramát, mintha attól félne, hogy a harcok őt is utolérik, csak az öreg Mencsul tartja meg méltóságteljes nyugalmát és biztos magaslatból sötéten, komoran nézi az évszázadokon át lábainál lejátszódó és megismétlődő gyűlölet és bosszú kikutathatatlan erőinek áramlását.

Utunkat poros országúton tikkasztó hőségben kezdtük meg, de útközben erős záport kaptunk és a ponyva nyílásain keresztül becsapódó eső, sárréteggé változtatta a ránk rakódó port, úgyhogy eléggé lucskos állapotban értünk Husztra. Itt egy aljegyző családja, hazafias érzületből átmeneti szállást adott lakásában, nem csomagoltunk ki, mert már Rahón elhatároztam, hogy Kassára megyek, Huszt egyébként is közel van Rahóhoz és itt már ugyanolyan menekülési láz uralkodott.

Este mikor letettem a fejem éreztem csak igazán, hogy ismét hajléktalan lettem, alig bírtam aludni, közben eszembe jutott, hogy fontos dolgokat felejtettem otthon, alig vártam a hajnalt, és elindultam az országúton, hogy valami járművet keressek, mellyel visszamehetek Rahóra, de Rahóra már nem indult még német vagy magyar katonai autó sem, Visóra még mentek kocsik, de Rahót, már mindenki elkerülte. Kétórai várakozás után jött egy autógumis stráfkocsi, szép két erős ló volt befogva, s egy ismerősöm volt az egyedüli, akinek még útiránya Rahó volt, egészen Beregszászból hozta a kocsit, hogy elmenekíthesse családját és holmiját. Szívesen invitált, hogy menjek velük, így aztán elindultunk, de bármennyire jók voltak a lovak Szlatina után egy kis román faluban meg kellett hálnunk és csak másnak, október 13-án, pénteken hajnalban folytathattuk utunkat, babonás útitársamnak el sem mertem mondani, indulásunknál még egy macska is keresztezte utunkat.

Hűvös, hajnali szürkületben gyors, egyenletes menetben indultak a lovak, de már Erdészvölgytől felfelé, az éles kanyarok és keskeny hegyi utakon a Kárpátokból visszaözönlő csapatok és menekültek úgy ellepték az országutat, hogy legtöbb esetben csak méltatlankodva szorítottak utat annak az egyetlen járműnek, mely még ment a 12. órában és fölfelé halad.

Ha valaki most nevezné meg azt a gyönyörű vadregényes útszakaszt, nem beszélne Tiszaerdész vagy Visővölgyről, csak a Siralom völgyéről.

Itt jönnek szembe velem fagyos téli éjszakáknak önfeláldozó hősei, a vereség, a bukás hangulata mély barázdát von az elszánt arcokra, fáradtak, erőtlenek, kábult kínnal, reményt vesztve menetelnek a megpróbáltatások súlya alatt.

Itt jönnek szembe velem, aggodalmas tekintettel iszonyú feldúltságban, menekülnek nyitott vagy sátoros szekereken, az országút szélén, a gyalogösvényen, ládákon, batyukon megpihenő gyalogmenekülők, botra, koldusbotra támaszkodó emberek, ezeknek már egy rozoga szekér sem jutott, sok köztük az ismerős, jómódból, biztos családi otthonból futnak ismeretlen viszonyok átláthatatlan zűrzavara és nyomora felé.

Erdészvölgy keskeny kanyarjánál nagy német teherkocsi igyekezett be a Tiszába, felfordult helyzetben akadt meg a Tisza partján, hogy van- e ott halott, ki ér rá kutatni?

A haza szolgálatában, vérben, tűzben, küzdelemben agyongyötört lovak hullái hevernek szerte szét az út mentén, undorító szaggal elárasztva a fenyveseknek ózondús levegőjét.

Rahó hátárához közeledve egyre többen figyelmeztettek, hogy siessünk, mert Rahót lezárják, már nem engednek be senkit, én meg attól féltem, hogy, ha be is jutok, hogyan jutok majd el onnan, lesz-e jármű ami elvisz?

Szegény jó lovaknak trappban kellett menni, s így délután 3 órakor értünk be a községbe; a kocsiról még le sem szálltam és szerencsémre menyem bátyjával, Pistával találkoztam, ki egy katonai tehergépkocsi sofőrje volt, biztosított, hogy nem hagynak itt, majd jönnek értem, ha indulnak. Üzletemben, lakásomban, rendben találtam mindent, csak a háznak ahány kapuja volt, az mind tárva nyitva. A község főutcáján nem találkoztam civil lakossággal, teljesen kihaltnak látszott minden, csak a mellékutcákban láttam ruszinokat, amint az erkölcsi rend új törvénye szerint mohó kapzsisággal cipelték otthonukba a zsidó raktárakban összegyűjtött tárgyakat és ágyneműket, az egyik utcában majdnem bokáig lehetett gázolni a tollban, konfetti, a kapzsiság lelki mannája.

Gyorsan esteledett, utolsó éjszakámat az otthontól átellenben lévő házban, Ilonka nénéiknél töltöttem. IIonka néniék nem mentek el, mert Péter bácsi görög katolikus kanonok volt, és hiába volt felesége minden unszolása ő maradni akart, mert a Hercegprímás felszólította a papokat, hogy helyüket ne hagyják el. Ilonka néni nagy csomagolásban volt, szolgálója kis hegyi házába küldte fel értékesebb dolgait, Péter bácsi pedig rendezgette iratait; már közel jár a 80-hoz, de még igen fürge és tevékeny, felsőházi tag is volt, a magyarok jó ruszinnak, a ruszinok jó magyarnak tartották. Igazság szerint jó magyar és jó ruszin volt, emberszerető. Elgondolásaiban sokszor naiv, de az új Európáért, a hitleri eszmékért egyáltalán nem lelkesedő ember, talán annak tulajdonítható, hogy a most bekövetkezendő változások elé bizalommal nézett. Már tervezgette, hogy Rahó jövő rendezésében mennyire aktívan fog megint közreműködni, sokáig beszélgettünk, s csak éjjel 11 felé, holt fáradtan és kimerülten feküdtem le, de alig aludtam el, máris kopogtak az ablaknál, hogy fél óra múlva, éjjel 1 órakor indul az oszlop a Borkút utcából, a malomtól, ahol álltak a kocsik. Gyorsan öltözködtem, Péter bácsi kikísért a kapuig, onnan vaksötétben botorkáltam fel a Borkút utcába, tapogattam a házakat, nem láttam semmit és senkit, félelmetes, fázós borzongás járt át, a hegyek peremén orosz ágyúk dörögtek, egy-egy szörnyű becsapódás... A borkúti patak félelmetes, vad zúgása...és én itt járok tapogatózva az éjszakai vakságban bizonytalan, szorongó léptekkel küzdök a halálok rejtelmével, a valóság felismerésével, hogy harctéren vagyok.

A kényszerűség erejével elérem végre az első tehergépkocsit, volt ott vagy húsz, az egyik katona elvezetett Pista kocsijához, ki nagyon sajnálta, hogy egyedül jöttem, ő nem hagyhatta el gépkocsiját. Jól bepakoltak, mert hűvös volt az éjszaka és nemsokára elindultunk. Talán, mint menekült utolsónak hagytam el Rahót, katonaságból is már csak a romboló század maradt ott.

Utunkat a sötét éjszakában csak a reflektorok fénye és az út mentén pihenő katonák egy-egy tábortüze világította meg. Kora hajnali órában értünk Szigetre (?), ott a kocsioszlop további parancsra várt, én pedig felkapaszkodtam egy onnan kiinduló kórházvonatra és azzal mentem vissza Husztra.

Másnap, október 15-én felkerestem a német oszlopparancsnokot, hogy a továbbindulás időpontját megbeszéljem; kissé rezignáltan fogadott, azt mondta, hogy közbejött események miatt nem tud biztosat, jöjjek el holnap a válaszért. Hazamegyek mit sem sejtve, nagynéném szembe jön és lelkesen újságolja, hogy vége a háborúnak, Magyarország fegyverszünetet kért.

Kábultan, bódultan, szinte gyökeret verve álltam, pillanatokig a nagy esemény hatása alatt, megdöbbentő felismeréssel éreztem, hogy én, aki annyira fontosnak tartottam ennek az egyedüli intézkedésnek a sürgősségét, most mégis itt állok, s az összeomlás, a vereség, a bukás valóságának felismerése fájó keserűséggel tölt el, sírok. Siratom a nemzetet, siratom azokat, akik hiába szenvedtek, győztek vagy elvéreztek, siratom az önfeláldozó hősöket, akiknek csak a megaláztatás keserű kelyhe jutott, a győzelem mámorító hatalmas érzése sosem adatott meg.

A rádió szól; a lelkes magyar induló hangja felráz elmerülésemből, érzem, hogy szűnni kezd a nyomás, mely kiterjesztette lesújtó erejét lelkemre és most meggyőzött, biztos józansággal csak annyit mondok, hogy "Hála Istennek."

A rádióhoz lépek, feszült figyelemmel hallgatom a kiáltvány megismétlő szövegét, melyet Horthy Miklós Kormányzó urunk intézett a nemzethez.

1944. október 15-én, vasárnap délután, ezt mondta be a rádió:

"Amióta a nemzet akarata az ország élére állított, a magyar külpolitika legfontosabb célkitűzése volt a trianoni békeszerződés igazságtalanságainak, legalább részbeni megszüntetése, a békés úton elérni kívánt revízió által. A népszövetség működéséhez fűzött remények ezen a téren nem valósultak meg.

Az újabb világháború beálltakor nem idegen területek megszerzésének vágya vezette Magyarországot. A Cseh-Szlovák köztársasággal szemben nem voltak támadó szándékai és nem háború útján kívánta a tőle előzőleg elvett területek egy részéét visszaszerezni. A bácskai területre is, csak az akkori jugoszláv kormányzat bekövetkezett összeomlása után vonultak be saját véreink védelmére. A Románia részéről tőlünk 1918-ban elvett területekre nézve is az általa tengelyhatalmaktól kért békés döntést fogadtuk el.

Magyarország a szövetséges államok elleni háborúba a geográfiai helyzetünk következtében reánk nehezedő német nyomás folytán sodródott bele, de ennek keretében nem voltak hatalmi céljaink és senkitől nem akartunk elvenni egy négyzetméternyi területet sem.

Ma már minden józanul gondolkodó előtt kétségtelen, hogy a német birodalom ezt a háborút elvesztette. A hazájuk sorsáért felelős kormányzatok, le kell, hogy vonják ennek következményét, mert amint ezt a nagy német államférfi Bismarck mondotta: egy nép nem áldozhatja fel magát a szövetséghűség oltárán.

Történelmi felelősségem tudatában meg kell, hogy tegyek minden lépést abban az irányban, hogy a további, felesleges vérontást elkerüljük. Olyan nép, amely egy már elveszett háborúban szolgalelkűséggel idegen érdekek védelmében utóvédharcok színterévé engedné tenni apáitól öröklött földjét, elvesztené a világ közvéleménye előtt megbecsültetését.

Szomorúan kell megállapítanom, hogy a német birodalom a szövetségi hűségét a maga részéről velünk szemben már régen megszegte. Már hosszabb idő óta a magyar haderőnek egyre újabb és újabb részét, kívánságom és akaratom ellenére az ország határán túl vetette harcba. Ez év március havában pedig, a német birodalom vezére éppen a magyar haderő visszahozatalára irányuló sürgetéseink folytán tárgyalásra hívott Klessheimbe, s ott közölte velem, hogy Magyarországot német csapatok szállják meg, és tiltakozásom dacára ezt foganatosította az alatt, amíg engem odakint visszatartottak. Egyidejűleg az országba benyomult a német politikai rendőrség is, és letartóztatott számos magyar állampolgárt, közöttük a törvényhozó testület több tagját, valamint akkori kormányom belügyminiszterét és a miniszterelnök is csupán úgy tudta letartóztatását elkerülni, hogy egy semleges követségre menekült.

A német birodalom vezérétől kapott arra a határozott ígéretre, hogy, ha olyan kormányt nevezek ki, amely a németek bizalmát bírja, megszünteti a magyar szuverenitást ért sérelmeket és korlátozásokat, kineveztem a Sztójay- kormányt. A németek azonban nem tartották meg ígéretüket.

A német megszállás védelme alatt a Gestapo az általa e téren másutt is követett módszerek alkalmazásával kezébe vette a zsidókérdésnek az emberiség követelményeivel ellenkező, ismert módon való intézését. Amidőn a háború az ország határaihoz közeledett, sőt, azt át is lépte, ismételten megfelelő segítséget ígértek a németek, de ezt az ígéretüket sem tartották meg az ígért módon és mértékben.

Az ország területét visszavonulásaik alkalmával fosztogatások és rombolások színterévé tették.

A szövetséges hőséggel ellentétes módon, cselekményeiket végre azzal a nyílt kihívással tetézték, hogy a budapesti hadtestparancsnokot, Bakay Szilárd altábornagyot a belső rend fenntartása érdekében tett intézkedései közben a német Gestapo ügynökei, egy ködös októberi reggelre, a rossz látási viszonyok felhasználásával, lakása előtt autójából kiszálláskor orvul megtámadva elhurcolták. Ezt követően német repülőgépekről a mai kormányzat ellen lázító röpcédulákat dobáltak. Megbízható értesüléseket kaptam arra nézve, hogy német politikai színezetű csapatok erőszakos felfordulás útján az általam időközben kinevezett törvényes magyar kormány megbuktatásával saját embereiket szándékoztak uralomra segíteni, miközben az ország területét a német birodalom utóvédharcainak színterévé kívánták tenni.

Elhatároztam, hogy a magyar nemzet becsületét megőrzöm a volt szövetségesekkel szemben is, midőn a kilátásba helyezett megfelelő katonai segítség helyett a magyar nemzetet legnagyobb kincsétől, szabadságától, függetlenségétől akarja végre megfosztani. Ezért, közöltem a német birodalom itteni képviselőjével, hogy eddigi ellenfeleinkkel előzetes fegyverszünetet kötünk, s velük egyetértésben kívánom a nemzet jövő életének folytonosságát és békés céljaink megvalósítását biztosítani.

A honvédség előjáróit megfelelően utasítottam, ezért a csapatok esküjükhöz híven egyidejűleg kibocsátott hadparancsom értelmében az általam kinevezett parancsnokoknak kötelesek engedelmeskedni.

Minden becsületesen gondolkodó magyar embert pedig hívok, hogy kövesse a magyarság megmentésének áldozatos útját."

A kiáltvány tartalma mély benyomást keltett bennem, hisz minden szava igazolta azt az érzést és nézetet, melyet első perctől fogva, a hitleri rezsim iránt tápláltam. Súlyos vádirat ez, csodálom, hogy adódott alkalom a megszállás alatt közölni, azt hiszem, a haza érdekében Kormányzó urunk és néhány önfeláldozó hazafi leszámolt életével és szabadságával, amikor annak nyilvánosságra hozatalát vállalta.

Az utcán most csoportokba verődnek az emberek, vélemények, találgatások, a szomszédok egymáshoz szaladnak, nagy esemény ez, mely nem bírja a magányt.

A kaszárnyák irányából katonanótákat hoz felénk a szél, olyan, mint az őszi levélhullás színes kavargása, öröm, búbánat, remény, csalódás, gyűlölet, engesztelés, bizalom, kétkedés, lemondás, vágy; tarka érzelmek viharának rejtelmes hullámzása, beláthatatlan mélységek kórusa ez.

És most a rádióban megszólal egy másik hang, más irányszó, lelket hasogató induló, csatákra, tusákra, küzdelemre vezényelő parancsszó: "harcolni, küzdeni , ellenállni, kitartani az utolsó csepp vérig."

Aztán induló, induló után, parancs, parancs után hangzik el a "Hungarista mozgalom" jelszava alatt, idegen érdekek további cél nélküli pusztulásba hajtják fiainkat.

Még fel sem emeltük fejünket már is újból meggyaláznak megcsúfolnak, Hitler, Himmler, Göring és társai most még szorosabban húzzák meg a kényszerzubbony zsinórját. Mit törődnek vele, ha agyunk felmondja szolgálatát, ha szívverésünk eláll és kábult, fojtott kínnal pusztulunk el a hitleri eszme lidércnyomása alatt.

A Budai Várba barikádokon át, testőrök holttestén keresztül törnek be a német tankok, Horthyt foglyul ejtik, kivégzések, letartóztatások mindenfelé. Megkezdődött a német megszállás újabb szakasza.

A háború folytatása miatt nem mehettem vissza Rahóra, s így október 16-án, folytattuk utunkat Kassára. Már egy egész kocsioszloppal indultunk, sok német családot és egy nagyorosz házaspárt vittek ki Németországba. Kassán, csak egy hadbíró felesége és mi kapcsolódtunk le. Utunk különösebb esemény nélkül zajlott le, kedves, figyelmes osztrák ember volt az oszlopvezető tiszt, ki nem egy esetben árulta el bizalmasan a hitlerizmus iránti ellenszenvét és a harc folytatásának céltalanságát hangoztatta.

Egy éjszakát Beregszászon töltöttünk, és október 17-én érkeztünk Kassára.

Kassa. Rákóczi fejedelem egykor büszke városa az őszi napfény csodálatos fátyolosságában a múlt és jövő rejtelmes varázsával van tele. A kassai dóm hatalmas művészi alkotása a csúcsíves építészet harmonikus finomságával, szobrokkal, ősi címerekkel ékesített díszítéseivel, a legrégibb magyar múlt és kultúra szimbóluma, fennkölt hirdetője. A Szent Mihály kápolna Szent Orbán harangtorony, a sok régi templom, címeres épületek történelmi légkört teremtenek, a város maga, rendezett, tiszta, Kárpátalja jelenlegi zűrzavara után, jól esik ilyen rendes, magyar városban élni.

A hatóságoknál jelentkeztem, hol a legnagyobb udvariassággal, soron kívül intézik el a menekültek ügyét, úgyhogy már első nap kiutaltak nekünk egy kétszobás, összkomfortos főbérleti lakást. Pár napra rá, a polgármesteri hivatalban is volt dolgom, de ott izgalmas volt a hangulat, épp akkor bocsátották el a polgármestert, a nyilasok megkezdték a tisztogatási munkájukat, és egymás után bocsátották el a szerintük nem megbízható vezető embereket. Örökös tisztogatás, amióta megszálltak a németek, folyton dobálják az embereket, folyton tisztogatnak, egyszer majd csak odáig jutunk, hogy agyontisztogatva a még itt-ott létező magyar érzelmi foltokat lesúrolva, lesmirglizve makulátlanul tölthetjük be hivatásunkat a magasztos hitleri eszme birodalmában.

A tisztogatási munka után új hatalmasok egymás után bocsátják ki rendelkezéseiket, kíméletlen szigorral, halálbüntetés terhe alatt vonultatják be a legkülönbözőbb korosztályokat, most már nincs kímélet, nincs menekvés, jelszó a harc, a küzdelem, a "becsület" megmentése; ez most a "becsületesek" harca a "becstelenek" ellen.

Közben a budai várban eseményteljes nagy nap volt. Szálasi Ferenc a "népakaratból megválasztott nemzetvezető" államfői esküt tett. A rádióba hallgattam a koronaőr hangját, amint német kényszerre ünnepélyes szavakkal, de elcsukló hangon nyújtja át a magyar Szent Koronát Szálasinak eskütétel végett.

Ritkán szorul ökölbe a kezem, de most az egyszer itt ülök a rádió előtt, és úgy, de úgy belevágnék, ha tudnám, hogy ökölcsapásom arcátlan képére hull. A keresztény királyi méltóság hatalmi jelvényére, a Szent Koronára meri emelni kezét az ősi alkotmányjog elvetemült bitorlója?

Hazafias jelszavakkal, régi hatalmi vágyával, felelősség érzet nélkül szolgáltatja ki országunkat és német terror segítségével a végpusztulás kétségbeesésébe, kergeti népünket.

Most már Horthyra is ráütötték a hazaárulás bélyegét, miközben egyes költők és zeneszerzők konjunktúrát élveznek, egyik induló és költemény, a másik után nyer napvilágot, harci, győzelmi indulók felmagasztaló költemények; minden igyekezet oda irányul, hogy Hitler mintájára Szálasiból is egy Istentől kiválasztott csodavezért faragjanak, ki cselekedeteiben és jövendöléseiben túlvilági hatalommal bír. Egyszer, még kint Párizsban nagyon háborodtam fel egy berlini napilapban közölt íráson, amely az Istentől kiválasztott nagyságról tárgyalva "Krisztust, Luthert és Hitlert" egy fogalom alatt említette. Szörnyű, hogy az ilyen diktátorok kevélysége és hatalmi vágya milyen kimeríthetetlen. Ha Hitlernek sikerülne meghódítani a világot, fegyvert fordítana az ég ellen, ledöntené az Istent, hogy égnek és földnek egyedüli ura Ő legyen.

Mindenesetre Hitlertől bajtársi vonás, hogy Szálasit is piedesztálra akarja emelni. A "Nemzetvezető" igyekszik is mindenben méltó lenni erre a kitüntetésre, és egész kormányzatát úgy állítja be, hogy a Führer teljes bizalmát kiérdemelhesse. Így hát, sikerült a németeknek ez a sakkhúzása is, a Führer bízik Szálasiban; de mit ér vele, amikor a nemzet, a magyar nép nem bízik benne.

Panaszkodott nekem egy nyilas tiszt, hogy egész hadtestek megadják magukat. "Nagyon rossz a katonaság morálja, nem akarnak harcolni." Gondoltam magamban, bár a tied is olyan lenne, hisz az összeomlás gyors iramát úgysem lehet már feltartóztatni, az orosz őrült nagy túlerejével, az angol, amerikai bombázók kíméletlen bevetéseivel olyan harci fölényben vannak, hogy minden védelem nemzeti öngyilkossággá fajul. Mit tehetünk, éljük a kis nemzetek tragédiáját, a hatalmas ár elragad, és kénye-kedve szerint hánytorgatja nemzetünk hajóját, mígnem zúgva, harsogva kíméletlen, tajtékzó dühvel sziklához vágja, vagy feneketlen örvény mélyébe taszítja megmaradt utolsó áldozatát.

Kassára a nyilas világ nyomasztó hangulata nehezedik, az utcákon rengeteg plakát, különböző rendeletekkel, de a járókelőknek, ha más nem is, a nagybetű csak szembetűnik és az minden esetben kirívóan hirdeti, hogy "halállal bűnhődik" .

Terror, mindenütt csak terror. Egész háború alatt fegyelem és rend volt az országban anélkül, hogy halállal fenyegettek volna, úgy látszik a nyilasok nem tudnak másképp érvényt szerezni rendeleteiknek, csak, ha az emberek fejét törvényeikbe, paragrafusaikba belekalkulálják.

Novemberre már Kassán is erősen megszaporodott a menekültek száma. Egyik barátnőmmel tegnap találkoztam, kosztüm és esőköpeny volt csak rajta, így indult neki a nagy télnek, semmije sem volt, mint amit magán hordott. Kassa mellett egy kis falucskában német autóra lövést adtak le, egy tiszt meghalt, egy megsebesült. Másnap elhurcolták a falu férfi lakosságát, az asszonyokat és gyermekeket kizavarták a falu határába. Hatalmas német teherautók három napig hordták a falu javait, jószágát, terményét, utána felgyújtották a házakat, porig égették a falut, így került menekülésbe a barátnőm is, kinek ura volt ott a földbirtokos, az ő kastélyukat is felgyújtották.

Istenem! Mennyi panasszal van tele a világ, és milyen sorsközösségben találkoznak egymással a menekültek, hisz olyan az életünk, mint fonnyadt falevélé, melyet bánatos keringéssel sodor világgá az őszi szél, és most a törzs, az otthon biztonsága nélkül fázós borzongással, bizonytalanul tekintünk a vigasztalan alacsony novemberi ég felé.

Reménytelen életemben egy kis melegséget ad az a lehetőség, hogy fiaimnak minden nap egy-két tábori lapot küldök, a posta még elfogadja, hír még érkezik néha testvéreimtől és menyemtől is, de fiaimról senki nem tud semmit, hír nem jön felőlük. Így múlnak el hetek, hónapok gyötrelmes gondok és mély fohászok mellett.

Az oroszok légitámadása is minden nap gyakoribb lesz, örökös bizonytalanságból és óvóhelyre rohanásból áll a nap. Óvóhelyünk masszív, boltíves, a házat jóravaló magyar polgár családok lakják. Háziasszonyunk hosszú, sovány, idős hölgy, nyugdíjas polgári iskolai tanítónő, lelkes szlovák, minden szervezkedésükben enne van, ura magyar ember, nyugdíjas tanító, ki felesége jelenlétében nem igazán hallatja hangját, de ha nagyon megsokall valamit, reng tőle a ház. Háziasszonyunk vallásos, mindennap áldozó, de lelkülete olyan, hogy óvóhelyen az egyik lakó szemébe mondta: "nagysád nem az üdvösséget, hanem a kárhozatot veszi magához." Egyébként igen nagy Hitler-imádó, áhítatos csodálattal mondj: "Hitler igen bölcs ember, de mutatóujját kifizetve titokzatosan mutatja, hogy ilyen apró darabkákra kellene felvagdalni Churchillt és minden házba, a lakások ajtajára ereklyének egy-egy darabkát kifüggeszteni belőle." Úgy látszik, háziasszonyunk is keresztes harcost lát Hitlerben, én pedig a hitleri keresztes harcnak alkalmas SS női tagját látom őbenne. Micsoda eltévelyedés a szent ereklyét ilyen értelmezésben említeni, és még eszményi cselekményt látni benne. Talán az emberiség és világ sosem tér le a vallás és hazafiság igazi értelmezéséről annyira, mint most, ebben a háborúban. Számtalanok vannak, akik hithű, igaz kereszténynek vallják magukat, s a legnagyobb háborús kegyetlenkedéseket természetes, sőt szükséges folyamatnak veszik.

A hazafiság igazi értelmezése körül ugyanilyen elfajulások vannak, igaz, nagy hazafinak vallják magukat, de nem tudnak magyarul érezni, nem tudják elválasztani a haza sorsát, az idegen német sorstól, tele vannak idegenimádattal, és saját népüket nem látják, nem hallják.

Budapest új polgármestere is kiállt programbeszédjével. Ő is "jó hazafi", "jó magyar". Most, amikor Budapestet már egy szoros tárógyűrű veszi körül, úgyhogy megmentésére csak egy mód, a megadás vagy nyílt várossá nyilvánítás lenne, akkor kijelentette, hogy nem ígéri Budapest népének, hogy hidakat, palotákat épít, neki csak egy programja van: "Budapestet nem adjuk!"

Ezzel a hatásos felkiáltással fejezte be programbeszédjét Szálasi új polgármestere.

Miért ne védené Budapestet, hiszen ha feladná megfosztaná a Fűhrert és Társait attól a hatalmas tűzijátéktól, melyben szadista gyönyöreiket még kiélvezhetik.

Miért kell kímélni Budapestet, mikor annyi nagy német város romhalmazzá vált? Miért álljon itt Budapest, mint méltó versenytársa Bécsnek és más európai városoknak?

Pusztuljon hát, levegőbe vele, recsegjenek, ropogjanak, égjenek le házai, templomai; sírjanak, zokogjanak, haljanak meg leányai, asszonyai, robbanó mennydörgések tépjék szét hídjait, üvöltő ágyúzás döntse le tornyait!" Sztálingrádot, Sztálingrádot Budapestből!!!

És Budapest népe komoran, kísérteties borzadással rendezkedik be az ostromra, Budapest népe nem menekül, mintha, csak jelenlétével akarná megakadályozni a város pusztítását. A "Hungaristák" pedig rikító plakátözönökkel, uszító jelszavakkal, hazug szónoki frázisokkal, harci indulókkal, halotti tort készítenek elő. "Budapestet nem adjuk!" Lelkesítő csatakiáltás, felébredhet tőle a régi magyar dac és virtuskodás átöröklött lángja, mely ezer éven át vad iramlatokkal szemben is ellenállóképessé tette a nemzetet, de ma, amikor sztálinorgonáké és tankoké a szó, nem lehet még a virtuskodás legperzselőbb erejével sem csatát nyerni.

Az időközben Debrecenben megalakult Dálnoki kormány, Horthy parancsát követve a fegyverletételt sürgette, angol rádió útján és röpcédulákon hirdették Vörös János vezérezredes, a magyar hadsereg vezérkari főnökének kiáltványát, melynek a nemzetért őszintén aggódó hangja, lázas, részen szervezett ellenállásra bírta a magyar nemzet katonai és polgári tömegét. A kiáltvány így hangzott:

Magyar katonák! Magyarok! Testvérek!

A jelenlegi súlyos történelmi jelentőségő napokban szükségesnek tartom, hogy röplapok és rádió útján a következőket közöljem veletek:

Noha egész életemben népemet szolgáltam, az áruló Szálasi és bandája a németek parancsára mégis kiszolgáltattak engem a német gestapónak. Ezért, és Horthy kormányzó parancsát követve szökésre szántam magam, hogy folytassam a harcot a németek ellen.

Ez idő szerint az oroszok vendégszeretetét élvezem. Cselekedetemért én magam, teljes egészében vállalom a felelősséget, és ha fiamnak, vagy családomnak beje esne, ennek okozói ellen a legsúlyosabb megtorlással fogok élni.

Horthy kormányzónak a hatalomról való lemondása nem törvényes, mert ez a németek, az SS nyomására történt. Magyarország törvényes államfője volt, és az is marad. Mindazok a parancsok és rendelkezések, amiket 1944 október 16-tól kezdve az ő nevében adtak ki, hamisítások, és törvénytelenek.

Katonák! Az, az eskü, amit Horthynak tettetek, aki 1944 október 15-e óta , letartóztatása előtt rám bízta, hogy a további rendeleteket kiadjam, az, az eskü továbbra is érvényben van.

A németek a nép akarata ellenére véres háborúba hajszolták bennünket és hazánkat pusztító háború színterévé tették. A németek barbár módon pusztítják nemzeti vagyonunkat ls amit lehetséges autókamionokkal elhurcolnak. Hogy hazánkat megmentsük, hogy megtisztítsuk az országot ádáz ellenségünktől, Horthy kormányzó nevében elrendelem:

1. Csapataink parlamenterek előreküldése után teljes fegyverzettel menjenek át az oroszokhoz. Ott, ahol ez lehetetlen, ott szervezetetten, kisebb csapatokban menjenek át.

2. Budapestet ne védelmezzétek, mert az esetben a város romhalmazzá, a lakosság télvíz idején hajléktalanná válik , és a gyönyörű Duna-hídjainkat felrobbantják.

3. A lakosság ne hagyja, hogy a németek és Szálasi bandája elhurcolja. Én magam láttam, hogy az oroszok által elfoglalt városokban a lakosság ugyanúgy él, mint azelőtt.

4. A katonaköteles korban lévők ne hagyják magukat elhurcolni, különben elvesznnek a haza számára.

5. A rendőrség és a papság maradjon a helyén, folytassa nyugodtan munkáját, semmi bántódásuk nem lesz.

6. A zsidóüldözéseknek haladéktalanul véget kell vetni. Felhívom a magyar munkásokat és mérnököket, akadályozzák meg, hogy a németek a gyárakat és üzemeket elpusztítsák! Felhívom a magyar gazdákat, akadályozzák meg, hogy a németek kivigyék az országból a mezőgazdasági termékeket. Az élelmiszereket ássák el, az állatokat hajtsák ki az erdőbe, különben Magyarországot ínség fenyegeti.

Éljen a független, demokratikus Magyarország!

(Horthy Miklós kormázónk nevében Vörös János vezérezredes, a magyar hadsereg vezérkari főnöke.)"

Lázas izgalommal hallgattam a kiáltványt, végre egy aggódó magyar hang, felrázza a tömegeket, megjelöli a nemzetnek útját, bizonytalan, gazdátlan hánytorgatásában a nemzet végre felismerheti hovatartozását; van magyar kormány, van hova menekülni, van, aki képvisel bennünket. Most már bizakodó reménnyel nézek az új kormány elé és jólesően hallgatom az angol hírszolgálat jelentését, amint egyenként nevezi meg a kormány tagjait, miközben elismerését és tetszését fejezi ki a kormány összetételével kapcsolatban.

Vajon a kiáltványnak lesz-e komoly foganatja? Vagy őrült elbizakodottságukban és bűnös felelőtlenségükben fővárosunk fegyveres védelmét választják?

A francia, szereti Párizst, az olasz szereti Rómát, és mert szereti megtalálta a város kímélésére megadott módot, nyílt várossá nyilvánította; a román letette a fegyvert fővárosának ostroma előtt, a szerb megszűntette némettel szembeni ellenállását Belgrád ostroma előtt, vajon mi, nyilas árulóinkkal és német vezetőinkkel megcsinálhatjuk-e ugyanezt? Ha a nemzettől, a néptől függne, már rég feladtuk volna a céltalan harcot, de az erőszakkal és hatalommal szemben tehetetlenek vagyunk. Az árulók, a vezetők, határoznak s a tömeg, a nép viseli a következményeket, a népé a szenvedés, a teher, a bánat és gond.

Felelősségének tudatában a nemzet védekezik részben nyílt, főleg rejtett ellenállásokról érkeznek hírek: Egész katonai alakulatok mennek át, hogy az oroszokkal együtt felvegyék a harcot a német ellen; az oroszt, mint felszabadító hadsereget emlegetik; az angol rádió igazságos békét ígér, melyet nem - mint Versaillesben - a megtorlás és bosszú fog diktálni, hanem amelyet az emberiség jólétének és megbékélésének jegyében kötnek majd. Magyarország javára bizonyos határkiigazítást is kilátásba , a Versaille-i békekötést elítéli.

Vajon győzelem esetén betartják-e ezeket az irányelveket? Oly jó lenne hinni benne; csak félek, mert tudom, hogy a győzelem legtöbb esetben kevéllyé teszi a győzőt, és ha már bajon kívül áll, megfeledkezik a más bajáról.

Mindamellett ezek olyan kilátások, melyek hazánkban az ellenállást napról-napra növelik; van is dolga a német kémszervezetnek, régi dolog, hogy jól működik. Sajnos az újságok minduntalan halálraítélt és kivégzett tisztekről hoznak jelentést.

A Felvidéki Újság december 11-i száma közli, hogy "Hazaárulás miatt halálra ítélték és kivégezték Kis János ny. altábornagyot, Nagy Jenő ezredest és Tarcsay Vilmos ny. századost.

"Nevezettek azzal követtek el bűncselekményt, hogy folyó év október és november havában, az őrizetbe vett Bajcsy Zsilinszky Endre országgyűlési képviselő és a szökésben lévő Tildy Zoltán vezetése alatt álló "Ellenállási Felszabadítási Mozgalom" és "Magyar Front" néven szerepelő szervezkedésben részt vettek. E szervezkedés célkitűzése a törvényes kormány és államfő eltávolítása, a harcoló magyar hadsereg és a szövetséges német haderők harci szellemének megtörése, gyengítése és hadászati intézkedések megakadályozása mellett az ellenséges orosz haderő által esetleg megszállás alá kerülő területeknek és lakosságnak erre a célra való előkészítése."

Istenem, de fáj ilyen közléseket olvasnom; meggyalázott, megalázott hősi halottak.

Hazaárulók, a törvényes kormány és államfő ellen vétő bűnözők...

Milyen kétélű, milyen szélsőséges és ellentétes a "hazaáruló" vagy "nemzeti hős" tulajdonság jelzője! A történelem folyamán milyen gyakori, hogy mindkét jelzőt egy személy viseli, az egyik fél a hazaárulás , a másik fél a nemzeti hős bélyegét nyomja homlokára. és így megy - szívén a meggyőződés lángjáva-l bitófa alá a hazaáruló, a nemzeti hős, ki cselekményének bukása esetén mint hazaáruló, eszméjének győzelme esetén mint a nemzet vértanúja kap helyet a történelemben.

Milyen relatív a hazaárulás fogalma és milyen kegyetlenek az u.n. "törvényes kormányok" képviselői, és milyen gőgösek az ilyen szent és sérthetetlen "törvényes Szálasi államfők". Az összeesküvés nemzeti célját nem vizsgálják, nem nézik, csak egy szemszögből látják a dolgot, az összeesküvés ellenük irányul "kötélre, aki ellenünk szegül."(Szálasival szemben valamikor elfelejtették ezt a módszert alkalmazni)...

Bármilyen végzetes és szomorú az ilyen összeesküvés kimenetele, mégis büszkeséggel tölt el, hogy vannak férfiak, akik nem viselik közömbösen a nemzet sorsát, hanem tiltakozó, lázadó erővel életük és szabadságuk kockáztatása árán, veszedelmes területre lépve szervezkednek, hogy a nemzetet felszabadítsák bitorlóitól, mert jól tudják, hogy az, aki tőlünk a harcot utolsó csepp vérig követeli, a történelem folyamán hányszor élt vissza rútul a magyarok hősiességével és hősségével.

Szálasiék, terrorintézkedéseikkel német melletti hűségre hívják fel a nemzetet, pedig még győzelem esetén se tudom, nem akkor buknánk.e el végképpen? Mert a német már mióta avatkozik bele brutálisan, nem csak katonai, hanem polgári életünkbe is? Intézkedésükre, magyar földön német, csak németnek adhatta el házát, telkét, s ha ilyen vevő nem akadt, akkor ingatlanját a német állam vette meg, magyar nem vásárolhatott német ingatlant. Itt az imperialista törekvéseket nem lehet kétségbe vonni, mi következhet még, ezek után? "Anschlüss an Detschland." Úgy látszik a régi Detschland, Detschland über alles auf der Welt"-ből, "Detschland, Detschland über die gauze Welt" lett a német jelszó.

Karácsony hetébe léptünk, a dargói hegyekben dúló harcok mennydörgésszerű dübörgéssel vonulnak át Kassa utcáin, szomorú karácsonyra készülünk, jóslások szerint a harcok nap-nap után elérhetik Kassát. Óvóhelyünket berendezzük, élelemről gondoskodunk.

A németek karácsony előtt az összes pékséget igénybe vették, hogy karácsonyra katonáiknak a szokásos Gorintenbrótjukat és egyéb tésztákat süthessenek. Sajnos a mi szegény katonáinknak még a kórházakba sem jutott egy karácsonyi falat.

Az egyik pékségbe én is átmentem, hogy szerény, karácsonyi tejnélküli tejeskalácsomat megsüttessem. A pékségben az egyik német katona elégedetlenül, szinte megvetően mondta, hogy a magyarok nagyon olcsón adják meg magukat, mindenütt visszavonulásban van a hadsereg. Valósággal vádolt, hogy a visszavonulásnak mi vagyunk az okai. Azt feleltem neki: "Sie vergessen dass der Weg von Abessinien bir Room; von Stalingrad bir zu den Karpaten und der Weeg von Dünkischer bis zum Rein zimlich lang iist, ....oder wollen Sie vilechht auch mit ddiesem Rückzug das ungarische Millitar beschhülden????

(Maga megfeledkezik arról, hogy az út Abesszíniától Rómáig, Sztálingrádtól a Kárpátokig, és a Dnyeppertől a Rajnáig meglehetősen hosszú, vagy talán a visszavonulást is a magyarok rovására írják??)

Hiába a németek nem akarják belátni, hogy a háborút már Sztálingrádnál elvesztették. Napóleon, a királyok, a hadvezérek letették a fegyvert mikor látták, hogy csatát vesztettek, de Hitler konokul ordítja bele a világba, hogy 12 óra után 5 perccel még harcolni fog és ezzel az 5 perccel a halál óriási üzemének szállítja az emberanyagot, nem törődve a sötét gyásszal és tragédiával mely minden percből ered.

Csatát veszteni nehéz dolog, tudom a múltból, hogy megaláztatás és keserűség az útja, de elvesztett csatáért tovább küzdeni, és tovább vérezni az őrjítő. Nem csoda, ha egész hadtestek megadják magukat, és ha sok a bujkáló, harc elől menekülő ember. De azért a nyilas lapok, a Führer és Nemzetvédő legújabb találkozásával kapcsolatban, a két nép, régi hagyományos bevált fegyverbaráti és testvéri szelleméről ír. A magyar nép szilárd elhatározásáról, hogy a védelmi harcot minden eszközzel folytatni fogja; sorsközösségről, mely a két nép politikai életében most újra elfoglalja hagyományos és bevált helyét; és, hogy a magyar nép a becstelen megsemmisülés helyett a hűséget választotta...

Micsoda gyönyörű nemzeti erényekkel vagyunk mi felruházva, jó, hogy a lapok írnak róla, mert a magyar nép nem is tudná, hogy megsemmisülés és hűség közt választhatott! A magyar nép a rideg tények szerint csak azt tudja, hogy tegnap újabb bevonulási plakát jelent meg, általános bevonulási paranccsal, még az eddig felmentettekre is vonatkoztatva, és hogy a bevonulási plakát záró sora, kiemelkedő nagy betűkkel megint az, hogy "halállal bűnhődik"...

Így választ a magyar nép, megsemmisülés és hűség közt... ez a magyar nép választása.

Szálasi, a nemzeti, a népi kormány " Mindent a nép nevében és mindent a népért".... Ha ítél, ha öl, ha pusztít, ha rabol, ha tönkreteszi országát, ha elárulja hazáját, ezt mind, mind a népért és a magyar nép nevében teszi.

Vajon a magyar nép meghatódik-e ennyi gondoskodás láttára?

Ha szereted a népedet, nem fontos fellármázni a világot, hogy Te a népért dolgozol, megcsinálhatod azt hangos jelszavak nélkül is, nem fontos, hogy Petőfi gondolatát idézve "Rabok legyünk vagy szabadok?" - kérdéssel fordulj a nemzethez. Tudja a nép nagyon jól, hogy Petőfi mit értett szabadság alatt és, hogy szabadságverseit ki ellen írta. Valóságos anakronizmusként hat, hogy ma ilyen idézetekkel merészelnek a néphez fordulni. Tudja a nép nagyon jól, hogy nemzetünk ritkán élheti a maga független, nemzeti életét, mert mindig külső nyomások és befolyások súlya alatt áll; a német szeges bakancs nem egyszer hagyott vérnyomokat történelmünk folyamán.

A hazugság és bűn elképesztő világában elértük a szeretet és béke, szimbolikus ünnepét, a Karácsonyt.

Szent este van, szobám sötét, kint fekete téli éjszaka, nincs egy csillag, mely fényt vetne erre a meggyalázott, megtépázott világra, csak a háztetők szürkés fehérsége húzódik tompán végig a dermedt téli éjszakán.

Szent este van... szent hagyományokkal gazdag éjszaka, melyet a szent est méltósága, a hó fehérsége nem tud már ünneppé formálni.

A szeretet és megbékülés hangját nem hallja már senki, mert a gyűlölet és bosszú vad orkánja túlharsogja, a harangok békés kongását üvöltő gépzaj, szirénabúgás és ágyúk vad dörgései némítja el.

Szívemben fájó vihart ver fel a visszaemlékezés képe, elvonul előttem a sok boldog karácsony; azokra a szent estékre gondolok, amikor a karácsonyfa tompa fénye körül egybegyűlt a család, hullott ránk az isteni malaszt szerető sugara, mely szétbonthatatlan egységbe fűzte a családi szálakat....ünnep volt a lelkünkben.

Ma, ezen a szent estén itt állunk szétszakadva, megtépázva, fáradtan, kiábrándultan ezer gondtól gyötörve..

Víziószerűen látom a sok kiömlött vért, az éhezőket, a haldoklókat, csontra fagyott katonákat, szétpattanó koponyákat, sebeket, csonka árnyakat, rombadőlt házakat, ágyú, tűz, pokol.

Látomásaimat rettenetes aggodalmak kísérik. Fiaim! Ti hol, merre vagytok? Látlak-e még egyszer benneteket, ölelhetlek-e még egyszer anyai szívemhez?

Istenem! Te, aki úr vagy a mindenség határtalansága, a világegyetem felmérhetetlen térségeiben, Istenem, kinek atyai gondoskodásából mérhetetlen csodák fakadnak, tekints fiaimra, oltalmazd gyermekeimet és, ha méltónak tartasz, vezesd vissza őket szívemhez, hogy Téged dicsőítve együtt hálálhassuk meg gondviselő jóságodat.

A világon pedig törd meg a gonosz és rossznak hatalmát, hogy a szörnyű világégés és vérontás után országok és népek megbékélve, a szeretet győzelmében ülhessék meg újra a szent est ünnepét.

Karácsony napját korai riadó verte el, erősen közeledett a harci zaj, biztosra vettük, Kassa rövidesen harcszíntérré változik, de néhány napos izgalom után, a harc más irányba fejlődött, úgy hogy az ostrom veszélye nem fenyegetett már ilyen közvetlenül, az ágyúzást is már csak tompán hallottuk.

Most megont Budapest sorsa érdekel legjobban, fogják-e védeni vagy feladják? Az angol rádió sorozatosan közvetíti Vörös János vezérezredes kiáltványát, vajon lesz-e foganatja?

Türelmetlen nyugtalansággal várom az egyedüli, józan megoldást, mely Budapestet és vele együtt sok ártatlan ember és gyermek életét megkíméli.

Az angol hírszolgálat szerint, az oroszok kímélni akarták a várost és december 29-én parlamentereket küldtek át Budapest hadtestparancsnokához, felszólítva azt a város megadására, a magyarok válaszért a németekhez küldték át a parlamentereket, azok pedig, a nemzetközi jog újabb súlyos megsértésével . Válasz helyett kivégezték őket.

Ezek után megindulhat Budapest kíméletlen ostroma. Ádáz, pokoli ellenség, vérszomjas tömeggyilkos, itt állítod fel versenyarénádat? a 12 óra után 5 perces harcjátékodat itt akarod kiélvezni?? Szadista gyönyöreidet nem zavarja meg a sírok fuvalma? Nem hallod, hogy zúgnak a vádak, özvegyek, árvák átkai szállnak? Nem vonaglik tested, mikor jönnek az árnyak és csontváz ököllel birokra szállnak? Pokoli lelked gyönyör környékezi, hogy a világot szavadra halálba kergetik, nagyságodat, hatalmadat haldoklókkal méred. Néro mellett a rekordot eléred.

Az újesztendő legtragikusabb súlyával köszöntött ránk, felrobbant hidak és Budapest térségében dúló harcokról számol be a hadijelentés.

Január 4-én Vajma Ernő Budapest pártmegbízottja "Sorakozó!" felhívással fordult a város lakosságához. 16-48 éves korig minden férfit karhatalmi szolgálatra kényszerít, miközben biztatást és kitartást sürget, mert a német felmentő seregek már közelednek...

Az újesztendőben Kassán átvették a németek a teljes közigazgatást és haditörvényszéket. Most még nyugtalanítóbb és vészjóslóbb Kassa légköre, s mindenütt az a sok bőn, gyilkosság. A németek leszerelték, és kifosztották a gyárakat, a pezsgőgyárból is vagonszámra küldték a pezsgőt. Két napra rá "ismeretlen tettesek" meggyilkolták a gyár könyvelőjét, az egyik kilométerkőnél találták meg a holttestét.

Január 5. A lapok megint egy szörnyű gyilkosságokról számolnak be: "Ismeretlen tettesek" agyonlőtték Tost László képviselőt, a Csermelyvölgyben, a 7-es kilométerkő mellett. Tost személyét általános részvét kíséri, mert köztiszteletben álló, becsületes magyar ember volt; azzal csalták le este lakásából, hogy lent a polgármester autója várja, fontos ügyben tárgyalni akar vele. (Hát tárgyalt!)

Január 6-án kimentem a Franek gyárba kokszért (?). A németek itt is vagonszámra vittek ki mindent. Hazafelé menet a városban, kocsink mellett haladt el két fegyőr kíséretében egy kisebb férfi csoport. Egyenként néztem a különböző korú embereket, amint teli életerővel, bilincsbe vert akarattal rabként menetelnek és gondoltam, na, ti szerencsétlenek, vajon mi a bűnötök? Mi elé mentek, mi vár rátok? Nem sejtettem és ők sem tudták, hogy a legmegalázóbb halál...

Délután nagy riadalommal újságolták, hogy a Fő utcán, akasztás van. A szörnyű hír hallatára kimentem az utcára, a sarkon megálltam, nem tudtam tovább menni, elég volt bizonyos távolságból látnom a szerencsétlen áldozatokat, amint a járda szélén , a villanylámpákhoz vannak felkötve.

Az utcán sok volt a nép, nagy és rendkívüli ünnep van ma Kassán, Szálasi Ferenc, Kassa város nagy szülöttjének születésnapját ünneplik, egy születésnap, melyen a kegyetlenség és a gonoszság orgiákat ül, 13 élő emberrel díszítették a Fő utcát, őket avatták fel, ők a szadizmus diadallobogói.

A 17 éves, szőke, hullámos hajú ifjú - ismerősöm, elbeszélése szerint - szép kék szemét kérőn fordította a közönség felé, mindig csak azt kiáltva "Ártatlan vagyok, ártatlan vagyok."

A hét gyermekes családapa, ki véletlenül mellényzsebében felejtette szabadságos levelét, s kinek annyi időt sem engedtek, hogy felesége, üzenet útján elhozza az írást; az ő utolsó szava, kérés volt a közösséghez, hogy hét árváját ne hagyják el. ó A hóhér működött. A kötél elszakadt és az apa élettelen teste a frissen hullott hóba esett.. Felesége a sietéstől félig holtan érkezett, ura holttestére borult, a fegyőrök elrángatták, s az asszony zokogva lobogtatta ura szabadságos levelét a zord januári szélben.

A szép barna hajú ifjú, ki dacosan összeszorított ajakkal utasítja vissza az utolsó szó jogát, most amikor a nyilas hóhér már végső mozdulatához ér, velőtrázóan kiáltja "Istenem! Anyám, Édesanyám!"

Igen, Anyám, Édesanyám...Tudjuk mi Anyák, hol és milyen körülmények közt kiáltanak utánunk fiaink? Te szegény anya, kinek gyermeke meggyalázva nyilas pribékektől kivégezve lett, gondolód-e , hogy fiad így halt meg? Nem szabad tudnod, ne tudd meg soha, hogy ilyen vége lett gyermekednek; jobb, ha hazavárod, jobb, ha hiába várod, jobb, ha azt hiszed, hogy eltűnt, hogy hősi halált halt, légnyomás golyó, ágyú, tőz, víz végzett vele, csak soha meg ne tudd, hogy ez volt fiad végzete.

Ennyi bűn, ennyi szörnyűség, hogy bírja elviselni a föld, nem csodálnám, ha vad robajjal meghasadna és a pokol fenekére süllyedne ez a világ, melyben az ember már nem érdemli meg, hogy embernek nevezzék. Micsoda szörnyű átok, a bűn átka ül rajtunk. Tele van a világ szenvedéssel, világrészek görnyednek a megpróbáltatások súlya alatt és hol van még, mikor lesz vége a gyötrelmeknek? Elérkezik-e az, az idő, mikor 12 óra után 5 perccel áll meg a mutató és a vérgőzös tömeggyilkos kaján megelégedéssel észrevétlenül száll alá a poklokra, vagyis visszaköltözik oda, ahonnan ördögi hatalommal elindították.

Elérkezik-e az idő, mikor összetörve halomra dobálják a fegyvereket, vagy sosem lesz vége ennek az emberirtásnak? Sokszor úgy érzem, talán meg is érdemelte a sorsát ez a generáció, hiszen már végigszenvedett, átélt egy világháborút. A háborút nem csak lángoló versek és hősköltemények után ismerte, hanem a valóságból és mégis volt bátorságuk egy újabb, szörnyűbb háborúba belemenni; emberek műve ez, férfiak ezt nektek köszönhetjük, nézzetek körül a világban és gondolkozzatok.

Ennyi bűn és gonoszság után, mégis úgy érzem, hogy egyszer a felemelkedés korszakának el kell jönnie. Művészek, tudósok, lelkészek, pedagógusok, mind akik éhezitek és szomjúhozzátok az igazságot, ha elnémult a harci zaj, lépjetek akcióba, hirdessétek az igazságot, a békét, az erénynek és jónak győzelmét, ne engedjétek, hogy gyűlölet és bosszú ostorozza a világot. A győztes nemzetek felett pedig az engesztelés erénye uralkodjon, mert bárki győzzön is, ennek a háborúnak szenvedései által minden nemzet, a győző és legyőzött egyaránt bűnhődött. Keressetek megoldásokat, dolgozzatok egy igazságos világbéke megteremtésén, hogy ez a sok áldozat, ne legyen hiábavaló. Ne csak fegyvergyártásokkal biztosítsátok a békét, van annak olcsóbb és biztosabb módja is, adjatok háború feletti szavazati jogot az anyáknak és apáknak. A kormánynak ne legyen joga, a nemzet, a nép akarata és beleegyezése nélkül, fiaink élete, halála felett döntenie. Annak legyen háború feletti joga, akitől a legnagyobb áldozatot követelik, tudom, akkor nem fog belesodródni a világ esztelen eszmeháborúkba, ha viszont az ország léte forog kockán, akkor minden szülő fogja tudni kötelességét.

Országunk a történelem folyamán ritkán élhette független nemzeti életét, mindig egyes hatalmak befolyása alatt állt; a kormányra az idegen befolyás nyomást gyakorolhat, esetleg egy-két áruló , pozícióját vagyonért , pénzért is képes az országot háborúba dönteni; ennek vétóját csak a szülők szavazati jogán keresztül biztosíthatjuk.

Ennek a generációnak vezetői és felelős politikusai két ízben rántották bele a nemzetet téves háborúkba; azért van joga ennek a generációnak biztosítékot követelni a kormánytól, a béke biztosítékát rakják a szülők kezébe. Meg vagyok róla győződve, ha ezt a biztosítékot már 48-ban kezünkbe adták volna, akkor ezt a két világháborút is elkerülhettük volna.

Új világot, új Európát akarnak? A béke biztosítása legyen az új világ első lépése, és aztán mehet tovább.

Legjobb volna, bár már ott tartanánk, annyi megpróbáltatás és szenvedés után már érett lehetne Európa egy egyesült Európa majd egyesült világ megteremtésére. Itt van az a sok állam, kis mozaik nemzetek, határokon, kilométereken civakodnak, egymás hatalmára, leigázására törnek, hatalmi politikára van beállítva egész Európa, sőt az egész világ.

Milyen más volna, ha minden ország, saját nemzeti életén belül egy átfogó világgazdasági és világpolitikai egységbe tömörülne. Legelőször is a politikát kellene közös nevezőre hozni, nem lehet ellentétes rezsimekkel egységes világpolitikát felépíteni. Össze kellene vonni minden rendszerből azt, ami üdvös és jó, és azt a béke és emberiség jólétének szolgálatába állítani.

A nemzeti nyelv és hagyományok ápolása mellett egy világnyelvet kellene államnyelvként bevezetni, úgy hogy az adminisztrációt hivatalokban, mindenhol, automatikusan már 30 éven belül világnyelven lehetne lebonyolítani. A világnyelv bevezetése a hivatalokba, megszűntetné azt a kisebbségi súrlódást és vitát, amit a hivatalos nyelv használata oly gyakran vált ki dinamikus ellentétként. Az emberiséget pedig közelebb hozná egymáshoz egy nyelv, amelyet mindnyájan értünk.

Ennek szükségességét legjobban akkor éreztem, amikor Párizsban, milliók városába érkeztem. Az első két évben botorkálva jártam és tudom, hogy mindnyájan, akiket a sors nyelvtudás nélkül létkérdésért idegenbe vetett ugyanazt kérdezték, mint én: "Miért nem lehet az emberiség boldogulásáért egy egységes világnyelvet már az iskolában kötelezővé enni? Milyen üdvös volna, ha már az óvodában (mert akkor legfogékonyabb a gyermek), kezdenék a világnyelv bevezetését, úgy, hogy idővel minden ember, az egész világon, szabadon érintkezhetne egymással? Most is, a háborúban mikor az emberek faji és népi keveredése világaiként hömpölygött, milyen üdvös lett volna, sokszor csak egy szó, egy mondat, egy szó sok esetben befolyásolhatta volna emberek sorsát, hányan állhattak itt nyomasztó érzéssel és gondolhatták: "Nem tudom, mit mondasz, ha halálra ítélsz, akkor sem védekezhetek??

A papok és orvosok a latin nyelven keresztül mégiscsak megértethetik magukat az egész világon, de mi, emberek milliói itt állunk tehetetlenül a bábeli nyelv zűrzavarában, mert nincsenek kormányok, akik nyelvbénulásunk ellen ezt az egy, biztos orvosságot az egész világon elrendelik.

Vámunió, egységes pénznem és irányított gazdaság is sokat javítana a világon, hisz ezzel a gondolattal már foglalkoznak, ha ez megvalósulna, akkor már nem kellene emberek millióit harcba vinni "Lebensraum"(?) címen, akkor nem kellene a kávét és a búzát börzespekulációkért a tengerbe önteni, hanem eljuttatnák azt a nélkülöző országokba.

Minden ember tudja, és érzi, hogy volnának megoldások újabb világborzalmak megakadályozására, vajon tesznek-e majd ebben az érdekben valamit azok, akik majd győtesként kerülnek ki ebből a pokoli akkumulátorból, melyben most nyakig benne vagyunk? Vagy majd, csak saját győzelmükben kéjelegve leigázzák a legyőzött nemzeteket? A győztes hatalmakon múlik majd az új Európa sorsa, rajtuk keresztül bukik vagy emelkedik fel Európa sokat szenvedett népe.

Építsenek fel egy új világot, de ennek alappillére az Isten és törvénytisztelet legyen, mert ez az egyedül járható út, mely tartós boldogsághoz vezet.

Tudom, hogy sokan vannak, akik az egyesülés gondolatában a nemzeti élet és hagyományok kihalását látják. Mi, akik oly közelről ismerjük a trianoni határok borzalmas valóságát, mi akik tudjuk, hogy magyarságunknak 38 százaléka több, mint 3 millió magyart az utódállamok szolgálatába állítottak, mi tudjuk, hogy nemzetünk szempontjából mit jelent ez az elszakadás, tervszerű beolvasztás az államországokba.

Világszövetség esetében pedig gátlás nélkül ápolhatja és gyakorolhatja minden nemzet hagyományos nemzeti életét, mint ahogy kint a demokratikus Franciaországban, Párizsban és több francia városban volt magyar könyvtár olvasóterem, magyar ház, teadélutánok, magyar művelődési előadások, nemzeti ünnepségek, magyar iskola, magyar mise stb. Március 15űén a párizsi magyarok nyíltan tűzhették fel kabátjukra a nemzetiszín szalagot, ugyanakkor a trianoni határokon túleső magyaroknak legtöbb esetben tiltva volt a magyar rádió hallgatása, bizalmatlanságot, üldöztetést jelentett a magyar szó, a nemzeti színű kokárda pedig egyenesen hazaárulást.

A demokratikus országokban mindenütt nemzeti egyesületek vannak. A magyar egyletek közül az Amerikában működdő Levallói magyar egylet a legerősebb és igen tekintélyes vagyonalappal rendelkezik. Mikor kint voltam Párizsban, a levallói magyaroknak egy csoportja jött át honlátogatásra. A párizsi magyar kolónia férfitagjai közül egy küldöttség ment elébük L Havre-ba mi pedig párizsi szállodájukban fogadtuk őket. Ebben a csoportban 50 fiatalember ingyen kapott útiköltséget és ellátást, a költségeket az egylet fizette.

A nagy jutalomban olyan fiatalembereket részesítettek, akik már kint, mint amerikaiak születtek és mégis kifogástalanul beszélik a magyar nyelvet.

Kell ennél szebb példa a nemzeti élet gyakorlására és ápolására tengeren túli távolságban?

A trianoni határokkal csak egy hét és háromnegyed milliós kis nemzet vagyunk, egyesült nemzeti keretben pedig a világ elszórt magyarjait a nemzet fájához kapcsolva erős nemzeti hálózatot képezünk, egy hálózatot, melynek szálai, ha még oly messze nyúlnak is, a nemzeti élet erős kötelékét képezik.

A világ sorsát olyan világszervezetnek kellene irányítania, melynek tagjai nem kapcsolják ki az Istent és világnézeti tudásuk mellett kiváló emberi tulajdonságokkal rendelkeznek.

Hit, Szabadság, Testvériség, ha ez a három fogalom átjárja és valósággá érlelődik a nemzetek közt, akkor a világ, ha mégúgy vérzett is, győzőként emelkedik ki századok véres történelméből.

Január 7. Sok ember van az utcán, egy pap megy elől tartva a feszületet, utána nagy férficsoport, akiket síró asszonyok, leányok kísérnek...

Hová mennek ezek oly szomorúan?

A hadtestparancsnokságra mennek.

Az akasztásokkal kapcsolatban rendeletet adtak ki a nyilasok, hogy minden bujkáló, rejtőzködő hadköteles férfi 24 órán belül jelentkezzen. Az önként jelentkezőket nem büntetik, a bujkálókra ellenben az a sors vár, amit a főutcán láthattak. Így került elő a sok férfi; az idősebb vidéki pap, megrázó együttérzéssel, a szenvedés és a megváltás isteni szimbólumát, a feszületet maga elé tartva vezeti a büntetéstől félő, rettegő népét. A szomorú menetben mennyi biztatást, mennyi védelmet jelenthet a kereszt, melyet engesztelésképpen földi bírák elé vonultattak. Vajon a földi bírák nem rettennek-e meg a feszület, az Isteni bíró láttán?

Január 8-án hétfőn, délután a Dam (?) templomban szentelték be Kassa nagy halottját Tost Lászlót (?). Kegylesértésként hatott, hogy a gyászba borult családtagok autója után, nagy megyei autón, a város nyilas vezetői, hatalmas koszorúkkal hajtottak ki a temetőbe. Részvételükkel akarják elhárítani a merénylet gyanúját mely rájuk hárul.

Január 9-én a lapok hosszan foglalkoznak Szálasi 48. születésnapjával.

Felvidééki Újság: Szálasi Ferenc Nemzetvezető születésnapjáról Kassa város közönsége szombat este a Nemzeti Színházban, súlyos időkhöz méltó keretek között emlékezett meg. A megemlékezésre külön jogcíme is volt Kassának, ugyanis a legelső magyar ember a Nagyfejedelem városának szülöttje.

A Nemzetvezető egyéniségét, életpályáját hosszú cikkekben és versekben méltatják.

A hangjáról: Mintha valami kristályt ütnének meg melyre ezer, és ezer szív visszhangzik...

A beszédéről: Az elmúlt évek nagy politikai zűrzavarában oly tisztán látta a felfelé vezető egyetlen utat

Az ígéretéről: Sohasem ígért, soha még csak nem is biztatott, amit azonban mondott, ahhoz semmi kétség nem fért, azt mindig igazolta az idő (der †bermann)

A vezérről: Mert vezére ő minden igaz magyar embernek, hiába emelte fel óvó szavát. Az elvakultak végül fel akarták inkább áldozni a nemzetet, hogy az idegen érdekek hű szolgálatában a maguk életét és vagyonát mentsék, de az utolsó percben sikerült Szálasi Ferencnek s a Hungarista mozgalomnak megmentenie a nemzet becsületét, Szálasi a magyar vér pusztulását és romlását nem nézhette tétlenül...

A Vezér című versből:

"Mert a Vezért imádni kell...

Isten küldi a Vezért...

S esküdni kezdel rá, mint Istenre, szentre, nevével ébredsz, nevével alszol el, nélküle nem látod a jövőt szépnek, benne látsz Hitet, Hazát, Törvényt, s úgy érzed meghalni érte a legszebb álommal felér stb...."

Vezérek: Isteni nagyságok, mi mindent vegyen még be a nép, hiszen ha jól megy Krisztust, Luthert, Hitlert és Szálasit nemsokára egy fogalom-csoportban olvassuk. Szentségtörők!

"meghalni érte a legszebb álommal felér". Itt már a hazáért felesleges meghalni sajnos, szomorú, hogy Szálasiért kell meghalni százezreknek. A Kassa környéki erdőségben megint hét harminc év körüli férfi holttestére bukkantak, tarkólövéssel végezték ki őket.

Rahói ismerősöm, egy fiatalasszony végigjárt néhány frontot urával, ki élelmezési tiszt volt. Mikor látta az akasztásokat mondta: "Na akkor a németek nemsokára mennek, mert mielőtt kivonulnak egy városból, mindenütt akasztásokkal toboroznak maguknak katonákat."

Szörnyűség, most már elhiszem, hogy a gázkamra sem mese.

Január 11-én újabb riadalom van Kassán, a 16-45 éves hajadonok és gyermektelen asszonyoknak jelentkezni kell munkaszolgálatra viszik őket Németországba. A jelentkezés időpontja január 12. Pánik uralkodik most már nem csak a férfiak, de a nők is kezdik az elrejtőzést, a bujkálást. Szörnyű ez az emberhajsza, kiáltvány, kiáltvány után jelenik meg, a lakosságot felszólítják otthonaik elhagyására, menekülésre, mintha csak tervszerűen akarnának tönkre tenni mindenkit.

A január 12-i lap megint jelenti, hogy újabb négy férfi holttestére bukkantak a csermelyvölgyi erdőségben. Az áldozatok 24-35 év körüli férfiak tarkólövéssel feküdtek az 5. Kilométerkőnél. Így pusztulnak, így halnak meg a mi embereink, kényük-kedvük szerint puffantják le őket, nem kell hozzá ellenséges golyó..

Nem bírtam már magamba rejteni a sok felháborodást, egy fiatal papnak vasárnapi beszéde egy-két mondattal elárulta, hogy őhozzá mehetek, neki megmondhatom titkomat. Füzetemet, melyet mindenki előtt féltve rejtettem, most táskámba raktam, felvittem hozzá, kértem olvassa el és mondja meg helyesen érzem, látom és ítélem-e meg a helyzetet , mert nyilas módra a gerinctelenek, becstelenek táborába tartoznék.

Másnap felmentem a válaszért és a legnagyobb megértéssel órák hosszat tárgyaltuk országunk tragikus helyzetét.

Az utcán hazafelé bizonytalanság fogott el; mi volna ha írásom a nyilasok kezébe kerülne? Nem történne semmi különös, csak egy akasztással több lenne Kassán.

Január 3-án kimentem az egyik katonakórházba, mert többször szoktam utána nézni, hogy szegény fiaim, kik nem is tudják, hogy Kassán vagyok, nem kerültek-e véletlenül ide, mint sebesültek. Ott tudtam meg, hogy a kórházzal már elvonultak a németek; valahogy már napok óta költözködésszerű volt itt minden, úgyhogy joggal lehetet feltételezni, hogy a nyilas terror már nem tart soká.

Szakítva a "bűnös múlttal" egy új katonai reglamát is hoztak be a nyilasok. Két nap óta szalutálás helyett a "Kitartás" karemelős köszöntés a kötelező. A terek és utcanevek sem feleltek meg a német és nyilas ízlésnek, a Horthy térről, gróf Teleki Pál utcáról, leszedték a táblákat.

Január 17-én újabb rémület tört ki. A férfiakat halálbüntetés terhe alatt 55 éves korig, a nőket büntetés terhe alatt 16-45 éves korig Németországban való munkaszolgálatra hívják be. Néhány napi élelmet és ruházatot mindenki vigye magával.

Már a polgári közigazgatás megszűnt Kassán, csak katonai diktatúra van, mindenki tudja és érzi, ez most Kassán már az utolsó hatalmi kirohanása a német-nyilas terrornak és, az oroszok nemsokára itt lesznek. Ostrom veszélyétől, állítólag nem kell félni, mert a németeknek ki kell vonulniuk, mielőtt a gyűrű bezárul körülöttük.

Egy jó barátnőmhöz megyek, vele tárgyaljuk a jelent, latolgatjuk a jövőt, a nagy események nyugtalanítóan kavarják fel lényünket, megkönnyebbülve gondolunk a német-nyilas terror végére, ugyanakkor félő gonddal kérdezzük, vajon mi lesz ezután, milye lesz az orosz megszállás?

Logikusan gondolkodva nem várhatunk jót a megszállástól, ne gondolja senki, hogy ilyen véres harcok után pálmaággal fognak minket simogatni az oroszok. Ha idejében letettük volna a fegyvert, akkor nem harcoló csapat szállt volna meg bennünket, de így tűztől, vértől felkorbácsolva, az ellenség letiprása közt lépnek földünkre. Nem lenne csoda, ha a harctól felbőszülve velünk is kegyetlenkednének. Egy dolog vígasztal, ha lesznek is borús napok a némettől meg fog szabadítani az angol, orosz és idővel nemzeti életünket ismét szabadon élhetjük, mert német győzelem esetén megszűnne szabadságunk és a Heil Hitler kötelező nemzeti imává válna.

Remélem az orosz nem állítja országunkat egy újabb eszmeháború villongásába? Vagy ki tudja? Sok kérdés, melyre csak a jövő adhatja meg a feleltet.

Szegény barátnőm révedezve néz maga elé. Ő azok közé tartozik, akik húsz éven át lángoló szzeretettel várták a magyarokat, s most könnyes szemmel borúsan néz a jövő elé és várja a nyilasok kivonulását...

Hazamegyek, olyan kihalt az utca, és olyan hirtelen sötétedik, félelmetes borzongással gyorsítom lépteimet; mintha fojtana valaki, mintha a gonosz, a halál itt leselkedne rám minden utcafordulónál, minden kapu szögletében, irtózattal érzem a sok akasztottnak halálos leheletét, mindenütt halál, halott, szerteszét hevernek, a csermelyvölgyi erdőben minden 20-30 lépésnél egy akasztott ember, a sportpályán 30 férfi holtteste fekszik...

Hazaértem azzal a feltevéssel, hogy egyhamar ki sem megyek az utcára. Este a házból két anya izgatottan, sápadtan jött fel hozzám, összetett kezekkel kértek, hogy segítsek elrejteni leányaikat, holnap kell indulniuk, ha nem mennek, otthonaikból szedik össze őket.

Január 18-án, másnap reggel hajnalban jött fel hozzám a két leányka. Beágyaztam őket, egyiket az egyik, másikat a másik ágyba. Emeleti ablakomon kinéztem az utcára, de a mai rémnap különösebb esemény nélkül zajlott le. A németek menekülőben voltak. Másnap, január 19-én már német és nyilas katonát nem láttam az utcán, azt mondják, az oroszok már a város előtt állnak.

A szél süvít; érzem a nagy esemény súlyát, ágyúzások, becsapódások... az ablakon dörömböl a szél, pokoli erők döngetik a kaput...zúgni, morogni, nyögni kezd a föld; mintha jogos beleszólást követelne magának. Morajló kínnal mondja: "Miattam szenvedtek, miattam véreztek, miattam haltok, öltök raboltok, miattam, szól az ágyú Afrikában, Ázsiában, Európában. Megkínoztok, meggyötörtök, széthasíttok, krátert vájtok testemen, kapzsisággal szerettek, mindenki többet akar belőlem, nagyobb részt a testemből; pedig évezredek óta táplállak benneteket; nem kérdem, ki aratja le termésemet, s hogy az érett gyümölcs kinek hull a kötényébe; nem kérdem, ki csillapítja szomjúságát kristályforrásból, s ki fog halat tiszta patakból.

Minden a tietek, mindent nektek adok, a tietek vagyok, mert így rendelte az Isten. De ti, hálátlanul vérrel szennyezitek be testemet, csakhogy több jusson egynek, kevesebb a másiknak. Pedig én, az öreg föld, azt mondom nektek, hallgassátok szavaimat:

Akkor lesztek boldogok, és én akkor adok bő termést, ha azokat a terméstgátló sorompókat eltávolítjátok testemből és vér helyett testvéri összefogással, vízzel öntözitek, kapzsiság és nagyravágyás által meggyötört testemet. Új világ előtt álltok, halljátok, mint robognak testemen idegen tankok, idegen ágyúk?

Vigyázz világ! Győző és legyőzött! Hogy gyilkos játékotokat meg ne ismételjétek! Aszállyal, éhínséggel, áradással, földrengéssel sújtalak benneteket, ha intő szavamat nem hallgatjátok.....

Az ablakhoz lépek, látom, mint futnak a járókelők a fő utcáról a mellékutcákba.

Elérkezett az idő, itt állunk a nagy történelmi forduló előtt, most kell alávetned magad nemzetem a nagy műtétnek, mely, ha fájdalmas is, mégis az egyedüli lehetőség, hogy halálos kórságodból felszabadulva új életre kelhess.

Közeli puskaropogások kattogások, lövöldözések.

Itt vannak az oroszok!!!

Kassa, 1945. január 19-én

Dárdainé Haraszthy Mária