Lenni - és nem birtokolni
Bolivar Gaudin

Bolivar Gaudin képzőművész 1934-ben született Saltóban, (Uruguay) csarrua indián anya és dél-francia apa nyolcadik gyermekeként. Viszontagságos élete formálta személyiségét, művészi attitűdjét. A baloldali elkötelezettségű rendkívül puritán művész Che Guevara barátja, Carmelo Arden Quin t anítványa, La Plata (Argentína) díszpolgára, a nemzetközi MADI-mozgalom önzetlen szervezője negyven éve él Párizsban. Konstruktív örökségbe ágyazott művei érzékeny formaegyensúlyról, rendről, egyszerűségről, találékonyságról "szólnak", miközben nem jelentenek semmit, egyszerűen "vannak": a nemlétből a létbe születtek.

Dárdai Zsuzsa: - Klasszikus értelemben vett műtermed nincs, szabadidőd sem sok, napjaid nagy részét kitölti a MADI-ért végzett szervezőmunka, mégis a folyamatos alkotás állapotában vagy. Hogyan történik ez?

Bolivar: - Te jól ismered a MADI történetét, alig pár évvel a MADI indulása előtt volt egy nagyon fontos művészeti mozgalom Buenos Airesben, az " Arte Concretó Invenció" , amelyből a MADI megőrizte magának és beépítette eszköztárába az invenció fogalmát. Az én művészeti tevékenységem is az invencióra épül. Ahogy a tájképfestőnek szüksége van a természet megfigyelésére, úgy nekem is szükségem van az "életre", az állandó mozgásban lévő valóságra. Kimegyek, figyelek, rátalálok egy mozdulatra, észreveszek egy fadarabot, vagy egy fémhuzalt és az agyamban lassan kezd kirajzolódni egy forma. Ezeket a "talált elemeket" használom alkotás közben. Sokat dolgozom fával, de egy évvel ezelőtt véletlenül rátaláltam az acélhuzalra, mint alkotási eszközre. Ez az acélfonal lehetővé teszi, hogy a levegőben egy kört formázzak, s ezzel a virtuális formával megszelídítsem a teret. Hihetetlenül izgalmas, hogy látok egy kört és egy síkot, de ez a sík nem igazi sík, átlátszó, levegő, tehát létrehozok egy virtuális formát egy konkrét elemmel. Láthatod én nem vagyok csak konkrét vagy csak madi. Azt gondolom, hogy a konkrét, a forma születésének egy módja, és ez szükségszerű, ha madi-t alkotsz akkor is, tehát nem hagyom el, és nem hagyom el a konstruálást sem, és nem hagyom el az absztrakciót sem, a munkám mindig absztrakt, mindig konkrét és mindig madi.

DZs: - Mégis, hogyan fogalmaznád meg a különbség a konkrét művészet és a MADI között?

Bolivar: - Amikor a művészek úgy használják a kört, a négyzetet és a háromszöget, hogy azokkal ábrázolnak, kifejeznek valamit, ez az absztrakció, ami nem szükségszerűen konkrét. A konkrét esetében a táblaképet alkotó alapformák nem akarnak kifejezni semmit, önmagukkal azonosak, függetlenek maradnak.
Evidens, hogy nem minden absztrakt, vagy geometrikus művészet konkrét művészet is egyben, és még kevésbé szükségszerűen MADI.
Én a konstruktivizmus szellemében formálódtam , Joachim Torres Garcia művészeti örökségébe, a művészettörténet jól ismert orosz (Tatlin, Rodcsenko, Liszickíj), magyar (Péri, Moholy-Nagy László), holland (Vantongerloo) nagymestereinek művészeti örökségébe ágyazottan. Ők azonban, szinte valamennyien megálltak a hagyományos táblakép formánál. Ugyanaz a táblakép, amely figuratív jelenetet, portrét, tájképet, csendéletet vagy tengert mutatott be, hordozta az absztrakt és a geometrikus formákat is. A MADI abban hozott újat, hogy kilépett ebből a hagyományból, a táblakép négyzetéből, és utat nyitott a poligonalitás felé.
Tehát a MADI szükségszerűen konkrét, de túlmegy rajta, széttöri a korlátokat, kijáratot talál a négyzet szorításából, lebontja a határokat. A többszögű objekt részévé válik a fali környezet, és viszont. Ez az alkotási mód a MADI.
Tehát a MADI nem veti el a konkrét alapgondolatát, csupán egy folytatást ajánl, egy új elemet: a polygonalitást kapcsolja be a művészet dimenziójába. Ez az egyetlen dolog, amit magával hozott, mint újítást. De a MADI nem tart igényt az egyedüli feltaláló jelzőre, mert voltak már a MADI előtt is olyan művészek, akik elhagyták a keretet, mint például a magyar Péri László (1922), aki úttörő volt, sajnos csak rövid ideig alkotott ebben a szellemben, idő előtt abbahagyta, de a történet folytatódik.
Absztrakt, konstruktív, konkrét és madi, ez a geometrikus művészet útja - megvan minden elem ahhoz, hogy egy modern művet alkossunk, és minden művésznek lehetősége van arra, hogy íly módon újabb és újabb formák szülessenek a keze alatt, s kibontsa a saját formavilágát. És ez fantasztikus szabadságot jelent!
Nem szeretem a figuratív művészetet, de vannak akik szeretik, és vannak akik jó figuratív műveket alkotnak, én viszont biztos vagyok abban, hogy ők kívül maradnak a történelmen, kívül maradnak a mi időnkön. Ismétlik a múltat. Én nem vagyok múltőrző, érzéseimben futurista vagyok, jövőérző, megyek a jövő felé.

DZs: - A madi csoport vagy mozgalom?

Bolivar: - A madi egy nemzetközi mozgalom, talán az alapítók akaratától függetlenül alakult azzá. Vegyük példának az amerikai Frank Stellát, aki a shaped canvas feltalálójaként (1960) vonult be a művészettörténetbe. Stella 1958-ban Párizsban járt, és a Salon Réalités Nouvelles termeiben találkozott madi művekkel, madi művészekkel, majd viszatért Amerikába és elindította a shaped canvas-t. Ez egy kis fortély volt, ravaszság, politika, de nem nagyon fontos, hiszen a madi lényege a nyitottság, bárki jöhet, bárhonnan, és továbbörökítheti a madi szellemiségét, de velünk is maradhat ha akar, és még csak nem is a kvalitás a legfontosabb, az ítélkezés nem a mi dolgunk.

DZs: - Jön valaki, használja a madi jegyeit és máris madi művésszé válik? Szerintem fontos a tehetség, amelyet a minőség tükröz vissza.

Bolivar: - A minimális kvalitás igen, de nem követelhetjük mindenkitől, hogy zseni legyen. Ha valaki középszerű marad élete végéig, nem ítélhetjük el ezért, nem a mi dolgunk a szelekció. Minden mozgalomban voltak ilyen-olyan képességű művészek. Vegyük például a kubizmust, amely igazi mozgalom volt, nem egy csoport, bárki beszállhatott. Kubizmus volt Olaszországban, Magyarországon, Franciaországban, Oroszországban mindenhol. Történtek nagyszerű dolgok itt is ott is, de olyan is előfordult, hogy valaki nem értett az egészből semmit, mégis benne volt a mozgalomban... Tehát mondhatom, hogy voltak művészek, akik a kubizmus jó korszakában alkottak, de nem volt értékes amit létrehoztak. Hihetetlenül nagy mennyiségű alkotó vett részt, de ki maradt fenn? Az, aki valódi értéket képviselt. Nem lehet azt mondani, hogy akkor mindenki avantgarde volt, vagy zseni, de részt vett a mozgalomban, amelytől az mozgásban, hullámzásban volt. Teljesen abnormális lett volna, ha az egyik művész azt mondja a másiknak, hogy te nem vagy olyan jó művész mint én, nem állítok ki veled. A többség a középszer. A középszer egy pejoratív szó, pedig az igazság az, hogy általában mindenben a többség a középszer. Nem rossz és nem jó. Ezért mondom, nehéz, nagyon nehéz ítélkezni... Hogyan tudod azt mondani, itt áll meg a jó, itt ér véget a jó... és itt áll meg a rossz. Ebben a két határban, határvonalban található a középszerűség, amit elutasítunk, ugyanakkor a középszer jelenti az átlagot és ez az átlag... és az átlag valami, ami normális dolog. És ha ebben a mozgalomban van egy jó átlag, a hozzájuk való viszonyításban jelennek meg a jó művészek és a rossz művészek. Tehát nem lehet azt mondani egy mozgalomban, hogy mondjuk mind a hatszáz művész kivételes nagy tehetség.
Én is ismerek olyan művészeket, akik kijelentik, hogy nem állítanak ki ezzel vagy azzal a művésszel, mert nem jó művész. Én nem mondok ilyent. Ötven éve festek és bárkivel kiállítok, nézd ez itt az én művem, ez az övé, - innentől már nem az én problémám, jön a kritika és a közönség, és meghozza az ítéletét : jó, rossz, közepes, értékes , nem értékes

DZs: - Ötven év?

Bolivar: - 1950-ben kezdtem festeni, de előtte már folyamatosan rajzoltam, olyan eszközökkel, amire futotta. Később akvarellel festettem papírra, fadarabra. 1952-ben megszerveztem az első kiállításomat Saltóban, a szülővárosomban egy bank előtt az utcán, mert senki nem ismert, senki nem akart bemutatni. Találtam társakat, akik hasonló helyzetben voltak, így létrejött egy csoportos kiállítás.
1955-ben a fővárosba, Montevideóba költöztem, és egy galériában bemutattam az akkor még figuratív képeimet, nagyon megtetszettek a galeristának, azonnal rendezett nekem egy önálló kiállítást. Cikkek jelentek meg rólam az újságokban, egy csapásra ismert lettem. Ez idő tájt szólt valaki, nem akarok-e montevídeói színházban dolgozni, igent mondtam, mentem vele.
Nyolc évig dolgoztam a színházban. Hatalmas műterem állt a rendelkezésemre. Sokat tanultam ott, mert bizony nagy volt a követelmény, óriási díszleteket kellett festenem, meg egészen kicsiket is, amire éppen szükség volt. Egyedi, rendkívüli gyakorlati tapasztalatot szereztem, miközben művelődhettem is. Minden egyes előadást megnéztem, francia színházi előadásokat " La Comédie Francaise "-től, de jöttek független francia színházak, és angol orosz, kínai, amerikai színházak, fantasztikusan gazdag volt a kor kulturálisan!
Nyolc év után mégis otthagytam a színházat, mert festő akartam lenni és nem dekoratőr. Visszamentem Saltóba, ahol még két évet dolgoztam egy kis független színházban, és mellette kicsit a Karneválnak, majd 1963-ban úgy határoztam, hogy Európába, Párizsba költözöm. Párizsban kezdetben ékszerkészítésből éltem, addig még soha nem foglalkoztam ilyesmivel, de jó érzékem volt a színekhez, a formákhoz, és az anyaghoz. Egy idősebb munkás betanított, 1963-tól 65-ig dolgoztam itt, és párhuzamosan festettem a saját dolgaimat. 67-ben teljesen leálltam a bizsuval, soha többet ne foglalkoztam vele, találtam egy kis műtermet a Nation mellett és elkezdtem festeni, majd kicsit később szobrokat készíteni. Lassan akadtak eladásaim, persze feketén, műteremből, majd galériákban eladták a képeimet, meg a nyomataimat, persze mindig nagyon olcsón.

DZs: - A figuratív festészettől jutottál el a geometriáig, ugyanakkor munkáid színvilágában, a nyugalom, mint állapot kisugárzásában erőteljesen érezhető az indián hatás.

Bolivar: - Anyám csarrua indián volt, apám viszont dél-francia, Gaudin. A Gaudin család a 19. században telepedett le Uruguayban. Uruguayban, ebben a kis dél-amerikai országban nem alakult ki olyan jelentős indián hagyomány, mint Bolíviában, Peruban, vagy Argentínában.
A mi országunkban nagyon ősi kis létszámú etnikum, a charrua indiánok éltek. Nomádok voltak, nem volt jellemző rájuk a tárgykészítés, ha leszámítjuk a háborúkban használt tárgyakat: a golyókat, a nyílvesszőket, a vágott köveket, a bormunkákat. Szóval nem tartoztak a nagy prekolombiánus művészi hagyományhoz. Ez egy vad törzs volt. Az 1620-as év elejétől, amikor az európaiak betették a lábukat Uruguayba, kétszáz éven át a spanyol-portugál majd a brazil-argentín acsarkodás hadszíntere lett az ország. Ez a harc eltartott 1830-ig. Ekkor az adott politikai hatalom készített egy leshelyet és a maradék indián férfiak írmagját is kiirtották, a gyerekeket, és az asszonyokat pedig - ma már hozzáférhetők az erről szóló dokumentumok - rabszolgává tették.

DZs: - Édesanyádnak volt indián neve?

Bolivar: - Nem volt, csak amit a spanyolok adtak neki, Lydia.
Anyám igazi indián volt, kinézetre is. Sok mindenben hasonlítok hozzá, például a járásomban - mondják különös, ahogy megyek-, de hasonlít hozzá a szemem, a hajam, a testem, a beszédem is, genetikailag sok mindent örököltem anyámtól.
Mesélik, hogy az indiánok soha nem kiabáltak egymással. Ez rám is jellemző. Bármilyen mérges is vagyok, nagyon ritka, hogy kiabálok. Csak beszélek, csak beszélek, és mindig nyugodtan. Amikor az indiánok az erdőben egymás után meneteltek a háborúban, vagy a vadászatkor, és az első akart közölni valamit a többiekkel, odafordult a mögötte lévőhöz és halkan megmondta neki, a következőnek, és így tovább, mígnem a beszéd elért az utolsó emberig. A kiabálás egy fontos jel volt, a háború jele. De ez az indián törzs soha nem harcolt egymás ellen, csoportosan. Ha két embernek gondja támadt egymással, elvonultak, megvívták, és ott véget is ért a dolog.
Amikor éhesek voltak legtöbbször húst ettek, sülve vagy főve. Nem vártak egymásra az "ebédnél", akkor ettek, amikor szükségét érezték. Ha éhes vagy egyél, ha nem vagy éhes, ne egyél.
Genetikailag és a szokásaimban sok indián vonás található bennem, kulturálisan azonban az európai örökségem az erősebb. És én örömmel elfogadom mind a két örökséget. Itt élek Párizsban, jól érzem magam, nagyon francia vagyok, de ha hazamegyek Uruguayba ott is nagyon jól érzem magam, ott is otthon vagyok. Ugyanakkor, ha Budapestre megyek ott is jól érzem magam... de Moszkvában is és New Yorkban is. Képtelenségnek érzem, hogy csak egy országhoz tartozzam. Jellemzőm, az univerzalizmus, az egyetemesség. Ez megfelel Torres Garcia művészetben alkalmazott univerzalizmusának.

DZs: - A művészeti közéletben Bolivárként ismernek, ez egy felvett művésznév Simón Bolivar "A Szadító" iránti tiszteletből?

Bolivar: - Én is csodálom Bolivart, hiszen az ő vezetésével győzött több dél-amerikai ország a spanyolokkal vívott harcban, de nem én választottam ezt a nevet, apám adta nekem. Nyolcan voltunk testvérek, és apám a fiúk mindegyikének történelmi keresztnevet adott: Bolivar, Americo, Elba Gloria, Sapican, Liberté. Amikor a bátyámnak a Liberté nevet adta, Napóleonra gondolt. Napóleon ugyanis a mi szemünkben hős volt. Miért? Mert elkapta a spanyolokat, és ennek következményeként megkezdődött Latin-Amerika felszabadítási harca 1810 körül.
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen eredeti módon jöttem a világra, hogy indián-francia vagyok, de az is szerencse, hogy egy olyan országban, amely a demokrácia születésének középpontja volt. Uruguay volt ugyanis az első ország Latin-Amerikában - és a világon- , ahol először jött létre igazi demokrácia. 1900-tól 1960-ig a jóléti állam modelljeként volt ismert.
A katalán Battle (?) többek között olyan törvényeket hozott, mint a kötelező és ingyenes oktatás, a nők szavazati joga - Franciországban-ban, ha jól emlékszem 1936-ban szavazhattak először nők-, a válás szabadsága, amely az asszony egyedüli akaratából is kimodható lett, ingyenes egészségügy, kórházi ellátás, nyugdíj harminc munkaév után ötven éves kortól, de aki soha nem dolgozott, hatvan éves korától az is kapott nyugdíjat...
Két nagy katalánja volt Uruguaynak Batlle és Joachim Torres Garcia.
De ha már itt tartunk megemlítenék három világhírű uruguayi-francia költőt: Lautréamont (alias Isidore Ducasse 1846-1870 ), Jules Laforgue (1860-1887) és Jules Supervielle (1884-1960).
Mindezen összetevők játszottak szerepet abban, az vagyok, aki vagyok.
Nagycsaládból származom, rendkívül szegények voltunk, a gyerekeknek is dolgozniuk kellett, 5-6 évesen már kint dolgoztam a földeken. A munka miatt tíz éves koromban abbahagytam az általános iskolát. Valóságosan szenvedtünk az éhségtől, a hidegtől vagy a melegtől, a nincstelenségtől. Bár az ország gazdasági statisztikái jók voltak, az oktatás-nevelés, egészségügy jól működött, a dolgok mélyén az emberek rosszul éltek.
14 éves koromban úgy döntöttem, elhagyom a családomat, Argentínába költözöm. Úgy jöttem el otthonról, hogy egy szót sem szóltam a szüleimnek, hamis papirokkal. Egy kereskedő-vonaton utaztam, amely félúton megállt, hogy üzleteljen a portékával, kénytelen voltam én is leszállni, kerestem valamilyen munkát, hogy egy kis pénzhez jussak.
Egy hétig egy szénbányában dolgoztam, de a főnök elégedetlen volt velem. Capatasta! Használhatatlan vagy! - mondta, mert nem úgy csináltam, ahogy ő mutatta, hanem ahogy én tudtam. Nem magáért születtem! - kiáltottam és otthagytam. Folytattam az utam Buenos Airesbe. Utastársaim közül az egyik fiúnak volt egy ismerőse Buenos Airesben, hívott menjek el vele, ott kapok enni, mentem. Ettünk, ittunk, de hol fogunk aludni? Azt mondta, tud egy jó helyet a temetőben, menjek vele, ott lehet aludni. Egy óriási fa lombsátra adott menedéket, megvédett a hidegtől, a nem kívánt rendőrségi zaklatástól, így néhány napig ott maradtam. Hatalmas volt a temető! Az egyik reggel, ahogy ott sétálgattam, nézelődtem találkoztam munkásokkal, kérdezték, mit csinálok itt, mondtam semmit, akkor adtak munkát és ennivalót, és egy helyet ahol aludhattam, nem ház volt, hanem egy öreg lakókocsi. Egy ideig ott maradtam, majd villanyszerelőként kezdtem dolgozni, jól fizettek, összegyűjtöttem egy kis pénzt, és két év után visszamentem Uruguayba.

DZs: - Sok idő telt el azóta, ismert művész vagy Latin Ameriká-ban és Párizsban is, La Plata polgármester két évvel ezelott díszpolgárrá avatott, de mentalitásodban semmit nem változtál. Egy apró szobácskában élsz Carmel Arden Quinnél Savigny sur Orge-ban, csak a legszükségesebb dolgok vesznek körül, semmi fényűzést nem engedsz meg magadnak.

Bolivar: - A nyomor is nagyon fontos néha. Megtanított arra, hogy tudjak szegényen élni, ugyanakkor állandó éber állapotban tartott, és ez a készenléti állapot indított arra, újabb és újabb lehetőségekre találjak. Mindez visszatükröződik a művészetemben is - , mindig új és újabb dolgokat keresek, találok, feltalálok. Találni kell egy lehetőséget ott, ahol úgy tűnik nincs. De van. Például amikor a temetőben dolgoztam, egyrészt azért tettem, mert nem volt pénzem, másrészt azért mert emigráns voltam, és ott nem mozgott annyi rendőr, mint a városban. És jól éreztem magam a fa lombjai között, és jól éreztem magam a vagonban, és jól éreztem magam a lakókocsiban. Persze, hogy mindig azt akartam én is, hogy jobb legyen ... és most, itt vagyok.

DZs: - Számodra mi a legfontosabb az életben?

Bolivar: - A legfontosabb a létezés maga, amelyet a franciák az "etre" igével fejeznek ki. Minden embernek fontos a létezés, és persze arra vágynak, hogy jobban éljenek annál, amiben éppen vannak, de ez társadalmilag meghatározott, a társadalmi szükségletek határozzák meg az emberek életét. Én megszoktam a szegény életet, mert most is szegény vagyok. Holnap az uruguayi nagykövetségre megyek, meghívott a nagykövet egy ebédre. A legjobb dolgaimban megyek, de ugyanúgy mint most: nadrág, ing, semmi olyant nem veszek fel, ami nem én vagyok. Biztos cserélek nadrágot, mert ez már koszos, de az is farmer lesz, és felveszek egy tiszta inget, mert az fontos, fontosabb, mint a színe. Tehát nekem az élet valamennyi dolga közül a legfontosabb: létezni "lenni" etre és nem az "avoir" a nyomorúságos birtoklás.
Én is szeretném kellemesen érezni magam az életben, de nem kívánok más lenni, csak az aki vagyok. Aztán hogy vannak megoldhatatlan problémák, leküzdhetetlen akadályok is..., ez az élet velejárója.

Savigny sur Orge, 2004. március

Dárdai Zsuzsa