Élj veszélyesen!
Rodolf Hervé

Dárdai Zsuzsa: - Festesz, írsz, zenélsz, fotózol, végül is minek tartod magad?

Rodolf Hervé: - Elsősorban perpetuális, elégedetlen ember vagyok, keveset alszom, s minthogy nem bírnám ki tétlenül a napot, muszáj tornáztatni az agyamat, a kezemet vagy a lábomat. Nem vagyok "művész". Idegesít, ahogy a "művész úr" titulust itt osztogatják egymásnak. Tudok zenélni, rajzolni, festeni, szerencsésebben fogok kezembe egy kamerát, ennyi az egész. Nem vagyok fából, minden izgat, de csak azért izgat, mert ember vagyok, nem azért, mert művész. A művészet és az élet számomra egyet jelent. Ha olyan társadalomban élnénk, amely mondjuk holnaptól megszüntetné a művészetet, a műtárgyakat, a könyveket, a köznapi ember, mindennapi sétája során újra felfedezné őket. A virtuális szépség, azért különleges, mert virtuális. Ha kifejezem valamaniben, egy fotóban, egy novellában vagy egy festményben megfosztom ettől a potenciális szépségtől, és már csak egyszerűen szép lesz. Veszít az erejéből. És én tehetek arról, hogy gyengítem ezt a szépséget, azzal, hogy bezárom egy alkotásba. Az én világomban csak képzelt múzeumok léteznek, nem fontos, hogy bekeretezzem a világot, elég, ha virtuálisan átélem. Igazából csak azért művészkedek, mert a napból marad tizennyolc órám ami alatt valamivel foglalkoznom kell.

DZs: - Nagyon sokféle fotót csinálsz, miért?

RH: -Mert olyan többrétegű vagyok én is, és olyan sokoldalú a világ.A tájkép, amit az ablakon keresztül látunk, egyik napról a másikra változik. Úgy is mondhatnám, a fej azért gömbölyű, hogy a gondolat könnyebben eljuthasson a sarkokig, Ezért van az, hogy a fotósok feje és a többi fényíróé, olyan mint egy utcasarok, feltéve ha előzőleg megállapodunk abban , mi is virtuálisan egy utcasarok. A fényképezőgép sem döntött a gömbölyűség és a szögletesség között, miért kellene jobban döntenie a fotósoknak? Amit az ember lát, azt lehet megfogalmazni. Ez pedig nem más, mint a tér és az idő kombinációja. Én úgy látom a világot, hogy az nem csak tér - például Kandinszkíj is harcolt az "espace pictural", a festészeti tér ellen...Érzem a világnak a hajtásait, gyűrődéseit - azért beszélek sokszor szférákról és világokról. Eredetileg, ugye, volt a mágneses tér, ami felrobbant, mert beleütközött az idő, és amit ma látunk az nem más, mint ennek a robbanásnak, a "Nagy Bummnak" a hulladéka.

DZs: -Tehát szerinted nem létezik külön építészeti, absztrakt, szocio-, akt-,illetve portréfotó?

RH: - Fotó-kategória nincs, emberkategória nincs..., ha valamilyen kategóriába egyáltalán beleférek, az a csavargó... Mint ember, igyekszem nem megítélni a többieket. Ez ugyan paradox, mert aktivista vagyok, és az aktivisták általában ítélkeznek. A történelem erről szól. Hisznek valamiben, és emiatt hatalmas vérfürdőket rendeznek. Én nem ilyen aktivista vagyok, a saját életemet kockáztatom, nem másét. Az ítélkezés nem fér bele a világomba. Ismerek kifejezetten jó, becsületes embereket, akik nadrágjuk hátsó felébe törlik a véres kezüket. Igyekszem nem ilyen lenni. Kaptam kést, adtam is, de ítélni soha nem ítéltem. Ha igen, kedvesen. Legfeljebb pofonnal... Nem akarom a világot tanítani, nem vagyok zsaru, bíró se...pár pofont le lehet kenni, és le is lehet kurvázni valakit - ítélet nélkül.

DZs: - Sok képet készítettél a Dagályfürdőben. A langyos vízben lebegő emberek látványa nem túl szívderítő...

RH: - Ezek a fotók nem arról szólnak, milyenek az emberek, hogy milyen jó giccses képet lehet róluk csinálni. Elismerem, ez a primitív hatás is megvan bennük, de nem lőttem volna el tíznél több kockát, ha csak ennyi lett volna a célom. Sokan kérdezgetik tőlem, miért maradok ilyen hosszú ideig (már több mint egy éve...) ebben a szürke kis országban én, a világcsavargó... Szürke? Erre eddig nem is gondoltam. Tavaly januárban a hatodik, hetedik, kilencedik kerületben fotóztam régi épületeket illetve nagylátószögű objektívvel az eget , úgy, hogy belógtak a környező házak sarkai. A képek emiatt meglehetősen irreálisak lettek...Ebben az időben nem voltam túl jóban az emberiséggel és közvetlenül a magyar értelmiséggel sem. Ekkor folyt a kölcsönös keresztre feszítés. Ezért nincs ezeken a képeken ember. Árnyék sincs. Csak az ég, és olyan épületrészletek, amely hordozzák a "volt emberiség" nyomait, az eltűnt zsidókét, az '56-os forradalmárokét... Itt térek vissza a fürdőzőkhöz. Ha langyos vízben üldögélő embereket látunk, óhatatlanul eszünkbe jut, hogy belepisálnak a vízbe, ettől lesz a színe sárga. Közben valamennyien úgy csinálnak, mintha nem tudnák mitől sárga a víz. Ha az ég kékjét és a víz sárgáját nyomdában összehozzuk, szürke színt kapunk. Bizonyára erre gondoltak a barátaim, amikor a magyar valóság szürkeségéről beszéltek. Ezekkel a képekkel néhány ablakot akarok kinyitni, bemutatni: a táj naponta változik, csak észre kell venni. Ugyanakkor a fotóimmal nem akarok semmit elmesélni, harcolok az anekdótázás ellen. Arra törekszem csak, hogy jók legyenek. Lehet, hogy nem szépek, de olyan is van, hogy ami szép, az nem jó. Igyekszem olyan fotókat csinálni, amelyek igazak. Igazak, úgy elvileg. "Az eszköz éppúgy része az igazságnak, mint az eredmény. Magának az igazság keresésének is igaznak kell lennie: az igaz keresése az a kibontott igazság, amelynek szétszórt tagjai az eredményben egyesülnek." Tudod ki mondta ezt? Karl Marx. Ez az idézet nagyon jól kifejezi az én szándékaimat. Nincs külön művészi fotó..., művészet..., csak összekeveredve a mindennapi élettel.

DZs: - Polaroid fotókat is készítesz. Különbözik egymástól a két fényképezési technika?

RH: - Ha egy fotós ugyanazt a témát elkészíti normál géppel és polariddal, két egészen különböző fotót kap. Nem azért, mert a polaroid azonnal kidobja az eredményt. Maga az akció más. Egyszer izomsérülés miatt négy napig feküdtem mozdulatlanul kórházban, a fejemet sem tudtam forgatni. Ilyen helyzetben készítettem négyszáz polaroid képet, amit Karinthy: Utazás a koponyám körül című könyvéhez szánok illusztrációnak. Érdekel a polaroid fotózás. Azt tervezem, hogy itt Magyarországon, mintegy harminc magyar fotós részvételével - akik zsűrizett pályázat útján jutnának géphez és nyersanyaghoz- összehozunk egy kiállítási anyagot, ezúttal itt lesz a Polaroid Stúdió.

DZs: - Van fotós példaképed?

RH: - Talán Man Ray. Őt minden izgatta, mindenre talált új technikai választ, ugyanúgy mint én. Man Ray idejében nem voltak olyan fényképészeti lehetőségek és eszközök, mint ma, csak az ember fejében. Saját magának kellett elkészítenie, finomítani a kémiát is, a gépet is. Ray fontos emberem, nemcsak azért mert jók a képei, hanem, mert ő is előre meggondolja, mit fog csinálni, fejben komponál.

DZs: - Egy korábbi interjúban azt nyilatkoztad, hogy "bulvár" a természeted. Mit jelent ez?

RH: - Ahol folyik az élet, oda tartok, oda tartozom, .semmi nem akadályoz jelen pillanatban, hogy lemásszak a bulvárra, s járjam a várost. És semmi nem tud annyira lekötni, hogy ne találjam magam ismét a bulváron. Világcsavargó vagyok.

DZS: - A világnak van kitüntetett része, vagy mindenhol ugyanolyan jól és rosszul érzed magad?

RH: - Evidens...Vannak olyan városok, helyek, ahol jobb a kedvem...Vannak olyanok is, ahol kifejezetten rosszul érzem magam, például Párizs, New York, ahol állandóan bizonyos maszkokat kell hordanom...De ugyanilyen hamar megunom a fantasztikus helyeket, egzotikus tengerpartokat, tájképeket, a hegyek ártatlan fehérjét és a tenger mérhetetlen kékjét. Kell, hogy a seggem alatt legyen egy motor, hozzám közel, annak árnyékában, a tájképben, az olaj szagában jól megvagyok.

DZS: - Boldog semmittevés...

RH: - "Nem csinálni semmit" számomra annyit jelent, mintha valaki élve eltemetkezne. Nem azért járom a világot, hogy többet tudjak mesélni az unokáimnak. Rájuk csak egy lámpaernyőt akarok hagyni, amit a tetovált bőrömből készítenek. A testemet a tudománynak, a bőrömet - lámpaként- az unokáimnak adom.

DZs: - Most harmincnégy éves vagy...valamikor úgy képzelted nem leszel több huszonegynél, miért?

RH: - A szürrealisták között volt egy különálló csoport, körülbelül harmincan (Rigant, Vaché, Crevel, Artur Cravan...), akik szinte kivétel nélkül meghaltak huszonegy éves koruk előtt. Vagy a háborúban, vagy öngyilkosok lettek, de olyan is volt, akit a ringben ütöttek agyon. Erős szimpátiát érzek ezek iránt az emberek iránt, nem mintha sajnálnám, hogy nem lőttem ki magam huszonegy évesen, de sokáig azt képzeltem, ez máshogyan nem lehet, és nem is lesz. Ezt túléltem. Egyszer azt kérdezted tőlem, miért fotózom, azt válaszoltam, azért fotózom, mert látok, azért látok, mert élek, mert túléltem a tegnapot. Hát igen, élek. De nem vagyok életbuzi, nem tartom annyira fontosnak, mert sokat láttam és tudom, könnyen el lehet tűnni ebből a bulvárból.

DZs: - Depresszió?

RH:- Szeretek szomorú lenni, szeretek boldog lenni. Nem vagyok kifejezetten boldog, vagy kifejezetten depresszív, bár szeretem a depressziót, mert olyan, mint a hullám, a mély után jön a csúcs. Amikor Schubert "Fiatalasszony és a halál" című művét dicsérték, azt mondta: "Akármilyen nagy a zenei tudásom, csak azért tudtam megírni ezt a darabot, mert összegyűjtöttem a szomorúságomat." Vagy Shakespeare: "Reménytelenségem egy jobb világra nyílik."

DZs: - Valakitől azt hallottam, veszélyes ember vagy...

RH: - Nem gondolom, hogy veszélyes vagyok, de beismerem, veszélyesen élek. Szeretek borotvaélen táncolni, ám igyekszem kiszámítani a kockázatot. A szervezetem persze tele van füsttel, valóban nagyon sok idegsejtemet elpusztítottam, fáj a hátam, de semmit nem sajnálok. Cigaretta, nők, kábítószer, alkohol, c'est la vie! Sokszor lemérem milyen szar az élet, és éppen azért kötelezem magam az élvezetére, hogy tovább bírjam. Nagyon korán megtanultam, hogy a végtelen, az örök nem létezik. Az emberek ebbe-abba belepusztulnak, eltűnnek, akár azért, mert meghalnak, akár mert eltávolodnak. A világ miközben szélesedik, egyre szűkül. Az az örök, amit éppen átélek, és éppen ott, ahol vagyok.

DZs: - A kabátod hajtókáján a hatéves Lenin képe...

RH: - Ja! A Baby Bumm Párt? Én benne vagyok! Alakítsuk meg a Baby Bumm Pártot! Szépek a magyar csajok. Én is szívesen besegítek, és hamarosan kétmilliárd magyar ember lesz a világon!

Budapest, 1991. február