Dárdai István:
A Lázadó

A sorsnak apró játéka vagyok én
Hol ide dob, hol meg amoda csap
Szeszélyes szellő langy tenger ölén
Nagy világsárban picike darab
Uram, én érzem gyengeségemet
És mégis, mégis lázadok ellened.
Apró utakon szerelmet kerestem
Fehéret, tisztát, ihletet adót
Mert keblemben egy forró szívet leltem
Álommezőkre könnyen szárnyalót
A sors mellém egy angyalt adott
Uram, én mégis lázadó vagyok!
Először égi boldogságban éltem
Gondatlan szállt az idő énvelem
Oly boldogságot hogyan is reméltem
Arról kacagott minden énekem
Talán telhetetlen is vagyok
Uram, Uram, én mégis lázadok
Mert akkor gondolkodni kezdtem
S álmodtam fészket, puha, meleget
De mikor később ébredeztem
Éreztem, abból semmi nem lehet.
Uram, miért adtál ily nagy álmodást
Mert hiszen, ez szült bennem lázadást
És most, most sorsom kétségbe ejt
Hisz megrontám egy lánykának álmait
Sorsom, mit kezed ködlepelbe rejt
Érzem, a jövő az majd megtanít
Óh adj Uram, poharat enyh adót
S büntess keményen engem, lázadót.